Felismerjük-e küldetésünket?

„Belesüllyedtünk egy anyagi szemléletű világba, a lelkünket a pénz uralja. Vissza kell térnünk ahhoz a szellemvilághoz, ahhoz az égi kapcsolathoz, amelyből kiszakítottak minket. Kizökkent időben élünk. A lényegtelent helyeztük piedesztálra, a szakrális dolgokat pedig háttérbe szorítottuk. Rá kell döbbennünk, hogy nem véletlenül születtünk a Kárpát-medencébe. A Jó Isten mindenkit egyéni feladattal és képességekkel áld meg. Felismerjük-e küldetésünket? Ez a kérdés .Óriási változást érzek, s irigylem magukat, fiatalokat, hiszen csoda dolgokat fognak megélni.”

Papp Lajos szívsebész professzor

A tél csöndjében toporgó, fázós hajléktalan lendületét nézem, ahogy mozdulatával a lakótelepi szemétgyűjtő tetejét félretolva, némán, elgondolkozva vágyik találni ruhát, ételt, kincseket, valamit, ami a folyamatos túlélés zálogaként újabb nappal tolja egyre tovább az elérhetetlen élményét. Ruházata a néma emlékezés. Szebb napokat látott cipő, szövetnadrág, ami tán keringő dallamára szárnyalt egykor a végeláthatatlan bálteremben, és gyűrött ing, zakó, nagykabát, a tegnap szomorú emlékének foltjaival. A borosta rendíthetetlen szikársága körbefonja mosolyát, a derűt, mely az éhezés monoton katatóniáját megtörve, egy elhajított sercli illatától most arcán ragadt. Kukáról kukára éli viszontagságos nyomorát, de valamit, valamit már rég törölt emlékei közül – nem érez éhséget, nem fázik, nem álmos. Van. És ugyan, miért kapná fel a fejét egy kokárda foszló szalagja láttán, vagy épp a fülét megütő ősi székely himnusz dallamára? Elmúlt minden érdeke és vonzalma, minden szigete a szabadságnak – a rabság végtelen óceánján ring, mint korhadt gálya, mert életére már rég mások vetettek számot. A tél csöndjében fázó, hajléktalan haza, egy újabb lendülettel immár messze ring, nem riad kalóztól, hullámtól, s még ő, felül, a gálya. Aki látja, találjon rá! Hajoljon le, s vonja csendes kikötőbe. Gondoskodjon róla. Akiben erő, szabadság és hit lakik. Mert ifjúságunk nélkül végleg elsüllyed e tél csöndjében toporgó, fázós, hajléktalan nemzet. A hazám.

Tanakodom. Vajon így érezhet az abortuszra némán várakozó? Titkát és szégyenét tartva karján, így érezhet ő, kinek daccal és szorongással kell majd nevelni szégyenét, az egyre dagadó megvetést, amit ma csak egy magyar érezhet. Mi történt velünk? Tanárurunk kérdését ízlelgetem, aztán hittől erőmben válaszolni próbálok, de csak a székely szigorú szisszenete hallik ajkamról, jaj, jaj, mi történik velünk? Talpalattnyivá roskadt honunk íme kihull alólad a föld, s maradunk mindörökké szegények és menekültek. Oláhtól, tóttól megbélyegezve, cigánytól, zsidótól szégyenülve, fattyúként zötykölődve a világ vonatán. Vagy megszülve mégis gyermekünket, ebbe a trianoni fogolytáborba, ahol egykor túzok élt, meg cserebogár, sárga cserebogár… Ahol most idegenek cselvetései, csalásai, hazugságai, aljasságai, gaztettei próbálnak nap mint nap, és a holnap varázslatát kétkedve lesi több millió éhes szempár.

Tanakodom, hogy meddig fájhat a szó, mikortól ájul a bénán felocsúdó, amit megélünk, amitől szenvedünk, vajon csak a kezdet, s a végítélet órája hol marad? Rendszerváltozás. Ez volt az az első szó, amit nem fogadhattunk kételkedés nélkül, hiszen a peresztrojka, a glasznoszty és a szolidaritás szavakkal együtt ismertük meg őket, még fiatalon, a titkos tanok idején. Akkor én még az ellenforradalom leckéjéből készültem. Akkor én még államvizsgáztam az ötvenhatos ellenforradalomból, jelesre, a párttitkár feleségénél, és a vizsgabizottság kérésére nem mondtam ki Nagy Imre nevét. Aztán az élet tanítómestere elfordult tőlem. Becsapott. Maradtam egymagamban, ismeretlen bélyegekkel, ütés és rúgásnyomokkal a hátamon, nyakig öltözve a hófehérben. Én még emlékezem a szögesdrótra, mögötte a szovjet katonára, akivel golyóstollat cseréltem szumkára, és lázadót játszhattam, míg Grósz elvtárs a megbocsátást tagadta esztelen daccal. Ma meg itt ülök a kedvesemmel és mesélek neki arról, amit becsapottan, de megigazulva, megtérve megérthettem és megéreztem: Az út végestelen végig csak hazugságfákkal és hazugságbokrokkal volt kerítve… Kallódtam…

Bukdácsoltam és a jószándékú gravitáció végül az Alföld buckáira görgetett. Ott találkoztam az Emberrel. Sírt. Emlékezett, beszélt és sírt. Addig úgy tudtam, a férfiak ritkán sírnak. Ő meg meglátott, megölelt és mondta, mondta, mintha rég búcsúzott volna, s rég látott volna. Mint a megtért fiú, zokogni próbáltam én is, de nem ment. Bajuszával arcomba bökött, mint nagyapán, kérges kezével végigsimított a vállamon, magához vont, és így búcsúzott: A Haza nem eladó. Bajusz halott. És mint minden Nagy Halott, ő is nyomomban jár és számonkér. És én most megpróbálok vezekelni.

Kiskunmajsán, a település végiben, a nyárfaligetek közt, mint intő ujj, mutat az ég felé a hófehér kápolna. Akkor, valami fénylő dicsőség, ma a döbbenet háza, Pongrátz Gergely parancsnok sírja, az Ifjúsági Tábor megálmodójának végső nyughelye. Szemben, Marispuszta roskatag épületében az egykori oskolában, szemben a hatalmas láctalpassal, Gergő szavaitól igazulam meg. Ott tudtam meg, hogy értéktelen a történész diplomám, hogy hiteltelen a Hazámról szóló értékrend, és a feladataimról, két gyermeket nevelve, fát ültetve, verset írva – mit sem tudok! Aztán öt esztendeje a Corvin Közben, a parancsnok temetésén, ahol minden remény alászállt, ahol nem volt nemzeti felmagasztosulás, nem tört meg a morajlás… néhány napra rá a szívsebész barátomnak szegeztem a kérdést: vajon, hogy nézhette tétlenül, amint meghalt az a drága szív. Aljas voltam. Ma is ezt teszem, s kérdezem, hová lesznek Gergő álmai. Mi lesz Magyarországgal, az Ifjúsági Táborral, a fiatalok, gyermekeink tanítása, segítése nélkül? Mert az elhallgattatást követő elhallgatás, az öreg ajtók alatt besziszegő szél, a gyalázat itt hullámzik most, mint a gázai játszóterek felett a repeszek, a halál.
Magyarország, Mária Országa, az abortuszok országa, a hontalanok országa vajúdik, de gyermekeit a sárba dobva hallgat. Mert újra cellacsönd a cellacsönd, és újra fogolytábor minden pályaudvar e sötétségben. Olykor összejövünk. Mint a fészkire térő vándormadár, mint a tiszta ingről álmodó hajléktalan, valahol mélyen bennünk lüktet a közösség a másoknak megfejthetetlen nyelv, a kimondhatatlan szavak hona. A sivatagra leszállt az este. A csorda dübörgése elhalkult, és most keselyűk lepik meg a homoktenger fészkét.  A könnyekből emlék lett, az emlékezés és emlékeztetés csavarjait csikorgatjuk át a koporsó falán, aztán mire magunkhoz térünk, tompa dörrenéssel fedik be otthonunk a rögök. Vajda tetszhalott hazája íme várja a harmadnapot, a feltámadást. De ki fog majd nekünk üdvöt ígérni? Hol marad a feltámadás, a mi haragunkkal a mi szívünkben, azon a konok hajnalon?

Példák és hősök nélkül búcsúzik nap nap után. Dicsőség és csillag hullik, és nem értem már amit a fiam mond, és nem érti még, mit mondok, már, mit mondanék. Mobiltelefonon üzenek, kérve a Megváltótól holnapot és napot, maileket írok, de lassan egyedül maradok, aki hallgatott még Gazdag Erzsi, Weöres Sándor, Zelk Zoltán szavára. És egyedül ülök, ha vállalom, egyedül gyónok Jézussal, s a fülkeajtóra telefonszámot írt a sátán, ez az ország így, idáig jutott. A világvége és a semmi utcáin át. Mária Országában nem veszhetett el minden!...

A tél csöndjében toporgó, fázós hajléktalan lendületét nézem, ahogy mozdulatával a lakótelepi szemétgyűjtő tetejét félretolva, némán, elgondolkozva vágyik találni ruhát, ételt, kincseket, valamit, ami a folyamatos túlélés zálogaként újabb nappal tolja egyre tovább az elérhetetlen élményét.
Apáról fiúra, szájrul szájra szálló igéink a némaságba burkolóznak. És az értők úgy tesznek, mintha nem az ő dolguk volna megtöretni e béna csöndet.
2006. október 23-án én is csőcselék voltam. A Nádor utcában láttam felkelni a napot, mely ott, azonnal megfagyott, s a dobpergésben alászállt egy angyal. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, jöjjön el a Te országod. És a város megtelt keserűséggel, és most ez a keserűség, mint borostyánba dermedt ősidő, a megváltásra vár. De titokká, szégyenné dermed és már lassan az sem emlékszik, mi volt a SZABADSÁG, aki a szétroppanó betűket, mint üzenetet látta.
Ha nem mondhatom el senkinek, miért voltam ott? Mit értem el az emlékezéssel, ha nem beszélek róla, és meddig kell még emlékeznem hazugságokra. A Magyarság története nem történelem. Nem tarka könyvek magolható évszámhantja, amely alatt csontok, csontvázak porladnak szögesdróttal hátrakötött kézzel, arccal a föld felé temetve. A magyarság mítosza, a szakrális örökség nem válhat múzeumi tárggyá, melyet megérinteni sem szabad. Így hull semmibe a Szent Korona és így válik micisapkává, gúny és megvetés dolgává a szürke közönyben. A gyermekeink nem jóslatokra várnak. Cicavízióink, butaságaink kora végérvényesen lejárt. A vért vérnek nevezni, a halált halálként megélni van joguk, és tudatuk, mert előttük a Mindenség és nem a tegnap csikkjei állnak! De gonoszul elzárhatjuk előlük a kordonon túli világot!

Mivé lesz a holnap a tegnap nélkül, a hit nélkül? Mit várunk majd megértés és szeretet nélkül, mit várunk azoktól, akiket nem tanítunk meg sírni és ölelni? Nagy-nagy tüzünk körbeállva, kik lesznek, akik körünkben a tűzbe tartják karjukat? Mucius Scaevola és Horatius Cocles hatalma szembeszáll a tűzoltók newyorki rohamával? Meddig még a sok igazság, az igazlátók bölcselete, ott a sufniban, a konyhaforradalmárok kötényei mögött? Klubok és mozgalmak, érdekek és érdekvédők falják fel a nehezen nevelhető gyermekek kategóriáját. A számokká, bináris jelekké fonnyadt álmodozók hadát.

Egy álmot látok. Köröttem ismeretlenek. Tiszták és kíváncsiak. És bölcsen, mint szerető szívű öreganyám, mesélni kezdek. És nem zavar, hogy ők vannak többen, lejjebb kicsit, valahol a bizonytalan mélybe, és nem zavar, hogy a szemembe vág a fény, és nem zavar, hogy nem hallom önmagam. Kontroll-ládák nélkül ordítok az éjben. Én az előző generációhoz tartozom. Még magáztam az Öregapámat. És Öreganyámhoz siettem, ha szükségem volt egy huszasra. Most a kukák mellett állva bámulok az eldobált kacatok fölé.

A tél vége felé járunk. Február van. Nyári alkonyatról készült képeket nézve szinte hihetetlen, hogy - daccal és hittel áldva, bár vágyunk rá -, nem érkezhet gyógyító kikelet. Esztendők múltak, és az árulók évei peregtek, de nem történhetett semmi, amit vártunk. Messiások, reformer gaztevők jöttek, mentek, királykodó dühöngők döngették a klubfalakat, beleüvöltöttek a zsebeinkbe, kalitkáink ajtaját lefeszegették, s felitták a maradék éltet adó vizet. Már a madárijesztők ideje is lejárt. Őrizetlen a vetés, és a vetetlen rög, melyen kánya kapirgál. Felnéz, majd némán bukik csőrével a földre. Éhenhal, megfagy, elmúlik. A talált kincsek völgye ma még él. Idegen zászlóit megszaggatta a szél, de újabb és újabb menekültek gyűlnek határain, és keselyűk minden buckán, dombon, és eljön majd az egymást elpusztító idő…

A régi oskolák felett eljárt az idő. A tankönyvek a földben porrá rohadtak, s a nihilizáció immár digitális táblarendszeren, kakaóbiztos klaviatúrán táncolva bőgi az sms mondatokká zsugorított legendákat. Mit ér a népünk szakrális múlt, dicsőség nélkül, ha nem nevezhetők nevükön a hősök? Diplomámból mi maradt, ha az akkor kimondhatatlan nevű miniszterelnök moszkovita álmai teljesednek be? Megittasul a múlt és jövő. Ez a jelen.
Ki tanítja meg a jövő nemzedékének a jó szavakat? Szeretetlen népünk hantjain ki sír majd, ki ejt könnyeket és ki támaszt bennünk hitet az áhított feltámadás kapuinak órájában? Hitetlen, megtöretett gerinccel mutogatunk egymásra, örök bűntelen, miközben a felismerhetetlenségig töpörödött a bizonysággal élők háza, az ős-ott-honunk. A Magyarság tízparancsolatát kiforgatták. Nem szeretet a szeretet, csak megoszt, kirekeszt és gyűlöl. Aki ma Magyar, az szélsőjobboldali, nacionalista, soviniszta, aki másnak otthont ad, az huszonhárommillió román felelőtlen fogadósa, és Gyökössy Bandi Bácsitól tudjuk, hogy aki negyedszer is áldott állapotba kerül, hogy feltámassza a világ világosságát, az nyúlanyó. Lopni nem bűn. Vagy negyven éven át felmagasztosultak mind, kik szerezni tudtak, épp csak otthonukba segítve mindazt, mit mások loptak volna el. Felebarátaink asszonyai prédák, kik megunnak és megunattak, szívtelen álmaik a coitus bűvös nyögéseibe töpörödnek, az ölelés és édes udvarlás poros gönceit cifra diszkógöncökre váltják, mert bénán is táncolni hív a halál. És részegek égetnek gyertyákat mindenütt. Poe mocskát a Baltimoorei kocsma árkából elraboltuk, immár ittas és mámoros, pityókás és illuminált, borgőzös és részeg disznók röfögésétől tajtékzik mind a tisztaszoba, Mr.Johnes gazda rumját falva fel. Extasy, LSD, Marihuána mámora köszönt és kötelet renget félénk nyakakba, kapaszkodó, tudatlan gyermekek nyakába. A dohányfüst csimbókjait, mint rímes hajfonatot hurcolják utcákon át és káromkodásaiktól döng a néma föld. Ölni nem bűn. A halál dimenzióit filmek sugározzák, a televíziókra bízott generáció már fel sem szisszen, ha csont csikordul, roppan és ha vér fröccsen minden felé. Gyilkolni hétköznapi tetté korcsosult, az élet nem erény. A bankrablások munkává magasztosultak, a terroristák naponta tartanak élménybeszámolót, a haldoklók nyögései példamutató orgazmusokkal keverednek, és Isten szinte minden porcikájára milliónyi átok vet káromkodás-kabátot. Tanítóink eltévelyedtek és pedofil álmainak engedelmeskedve győzködik egymást a tízesztendős erőszakoskodó gyerekek tettei felett, a tizenhárom éves lányok mellüket mutogatva kínálkoznak a közösségi portálokon. Szabadosság és felelőtlenség mindenütt. Széttárt karral bámul a felelősség fölnőtt generációja, mint Ikarosz, de tollait már senki nem irigyli, így válik emésztőtűz a gyertyalángból. …Jézus megszületett, majd meglépett otthonról, átvágta nevelőszülei fejét és mint jó fattyú lepaktált az ördöggel. Mutyizott és varázsolt, olykor bizonyára stikában misebort velelt… naná, hogy kipurcantották, vazeee!

A szomjazót megitatni soha nem késő. Öreg virágom olykor fejemre hajlik. Néma. Mégis ezer módon veti rám szeme sugarát: adj innom, mert elveszek. Olykor elfelejtem, elhagyom, olykor megtépem, de újra, meg újra színpompában ragyog. Virág. Ez a dolga. És címkék nélkül dolga van minden fiatalnak, minden megnyomorított fattyúnak, magnak. Friedrich Paulsen az 1920-as években hálátlan, nevelhetetlen csitriknek bélyegezte áldott dédanyánkat. De lehajtott fejjel, mint az egyetlen igaz öreganyját hantolta csendben az anyám., és én is ott állok a néma rögök előtt…
A télről, a szétszaggatott világról, a jelen gazdasági világ-válságáról, az emberi értékrendek avulásáról, a borús természetről való alapérzésünk, - hogy idilli, harmonikus, rendezett egésznek avagy összevisszaságnak, chaosnak látjuk-e, már öntudatra ébredésünk során rögzül bennünk és ilyen marad életünk egésze során. A rend tudatának kialakítása a szülők feladata. A szülők, szüleink ezt tanulták eleinktől. Ez a hagyomány, az ősök tisztelete. Őskultúránk, és a közvetlen közelmúlt tisztelete. A hősök tisztelete. Tudatosságunk élettani alapja agyunk működéséhez kötődik. Tudományosan igazolt, hogy az agysejtek a magzati lét nyolcadik hetétől a tizennyolcadik hétig alakulnak ki, ezalatt percenként kétszázezer új neuron keletkezik. Hálózatba rendeződésük azonnal megindul, huzalozódásukat alapvetően külső ingerek, magzatkorban főleg az anyával való kapcsolatok határozzák meg. Még az állat is érzékeli a szeretet áradását. Kisérletek bizonyítják, hogy ez az áradó szeretet gyógyítani képes a visszafordíthatatlan betegségekben szenvedő gyermekeket.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szeretet, az ős-ölelés érzése a magzat és a csecsemő számára annyira szükséges. A magzatkor és a csecsemőkor első fele az öntudat kialakulásának - az én és a világ létére való ráébredésnek -, kulcsfontosságú szakasza. Ha ekkor a magzat és a csecsemő azt érzi, hogy szeretik, örvendezve várják és jövetele nagyon sokat jelent a környezete számára, akkor egyúttal az emberkében az is tudatosul, hogy ez a világ az ő világa, ebben otthon érezheti magát. Mélyen meggyökerezik az így létrejövő ős-bizalom és biztonságérzés az emberben. Mennyei Atyánk üzeneteit az értők olvassák, világosságuk harmóniát teremt ember és ember között. Ez határozza meg egész életét, viszonyát az emberekhez, a természethez és a világhoz. A kisgyermek még szép, rendezett egységes egésznek érzi a világot. Ennek a zsigeri érzésnek eredetével nincs az egyén tisztában, hiszen az igen korai időszakból – a csecsemőkor idejéről - később már nincsenek emlékei.

Ha valaki minduntalan a mesék démoni árnyaira figyel fel, mint a „nagy, legyőzhetetlen t-rex”, vagy amikor a „vérfarkasok felfalják áldozatukat”, akkor az illető nem a saját személyes tapasztalatai miatt fél és szorong, hanem belső bizonytalanságait vetíti ki a természetre. Veszedelmes következményei vannak a démonizált meséknek, a történelem hamisításának a liberális ölelésben felmagasztosult szabadosságnak. Már az egészen kicsi gyermekek is leutánozhatják a vérszomjas gyilkosokat. Már óvodás korban lejátszódhatnak a modellezett orgiák. Elegendő gyermekeinket magukra hagynunk. Az átok visszafordíthatatlanná válik.

„Kizökkent időben élünk.” Mintha azonban megfeledkeztünk volna róla, hogy a felelősségünk vitathatatlan! A tett és a tétlenség immár azonos teher. Fontos, és öntudatunk erősödése szempontjából jelentős állomást jelent minden nemzeti találkozó, minden előadás, minden összejövetel, de ezek az alkalmak kitessékelik az új generációt az előszobába. Olykor logika és következmények nélküli minden megnyilvánulásunk feléjük, értük.

Mit tehetünk a holnap generációjáért? „Mindenik madár a maga fészkirűl ismertetik meg a leginkább!” És a hagyományok, a táltosok titkai, a magyar őskultúra pillanatai csak akkor válnak folytatható gondolattá, ha magunk is teszünk értük valamit. Az akadémizmus, a szocialista embereszmény béklyói, a globalizmus és végtelen pesszimizmusunk mind ellehetetlenítik eszmélésünket. Tékozló fiúként, kiválasztottként kerülünk keresztjeinkre, s a latrok közül soha nem tudjuk megérteni a választás esélyét. Büszkeségünk elmúlt. Egy bocskaiba, vagy atillába bújt társunkat megmosolyogjuk, szánakozva nézzük legújabb kori rongyos gárdánkat, házainkról levonjuk a nemzet lobogóját, és némán hallgatjuk, míg mások a Himnuszt éneklik.

Mert megtanították nekünk meghallgatni a Himnuszt, a Szózatot! A magyar történelemkönyvek tévedései és hazúgságai hűséggel szolgálják a legyőzőinket, szülővárosom fő terét a népünket leigázó rómaiak emlékszobrai díszítik. A rohammal kiteljesedett kommunikáció korában csonka-hazánk szegletei nem tudnak egymásról, fővárosunk mint önálló miniállam virít, és mint mindig, vörös rongyokba öltözködik. Időről időre elárulva a Magyarokat!

Tanítanunk kell. Tanítani az utánunk jövőket, nem belefásulni a tönkrevert oktatásügybe, az idegeneket felkaroló, de a magyart kirekesztő kultúrába. Az őreg Ópusztaszeri iskolaépület illatával átitatva, a hiszekegyet kántálva, öregapánkat és öreganyánkat, az Öreg Istent szeretve kell térdünkre ültetni a jövőt. Utódaink nem tékozló fiúk. Megtévesztett nemzedékük nem aljas! A Legnagyobb Magyar nem tévedett. Ez a nép immár tudatlan. Mert félrevezették, mert elárulták, elhagyták testvérei, rokonai, szerettei. Ez a nép szeretetről álmodik, mert megbűnhődte már a múltat, s jövendőt!

Zivataros századokat élünk, az utolsó napokat. De hibáinkért nem a mögöttünk lépőkön kellene bosszút állnunk! Ne csak kortársaink és az öregek hallgassák áhitattal „igazságainkat”! Protestáljunk végre az élet dogmáival szemben! Engedjétek hozzám a gyerekeket! Engedjük magunkhoz őket. Hívjuk szeretettel, mutassuk feléjük odaadással a kincseket. Tanítsuk meg a magyar őstörténetet, adjuk át könyvben, szavakkal Jézus hitű Atilla történetét, a Szkíta Birodalmat, a Pozsonyi csata győzelmét! Tanítsunk Rákócziról, Bocskai fejedelemről, Kossuthról, Horthyról és Szálasiról, a Don-kanyarban rekedt honvédekről és akkor tanítsunk végre Mansfeld Péterről, Tóth Ilonkáról, Pongrátz Gergelyről, Falábú Jancsiról, Kéksapkáról és a többiekről. Tanítsunk a névtelen, de magyar embertársainkról. Tanítsuk őket magyarként élni,énekelni, verset mondani, Wass Albertet, Nyírő Józsefet, Tamási áront ismerni és szeretni. Hogy Bánki Donát, Bolyai János, Teller Ede nevét hallva végre büszék lehessenek, s ne  fájjon nekik, ha könnyezni kell.

***

A tél csöndjében toporgó, fázós hajléktalan lendületét nézem, ahogy mozdulatával a lakótelepi szemétgyűjtő tetejét félretolva, némán, elgondolkozva vágyik találni ruhát, ételt, kincseket, valamit, ami a folyamatos túlélés zálogaként újabb nappal tolja egyre tovább az elérhetetlen élményét.

Szeretetben Testvérem! Magyar testvérem, te, aki most meghallgattad imádságom, ne engedd, kérlek, hogy a tél a kukák mélyére vessen. Mert Minden Kegyelem! S a Haza nem eladó!