EZEN AZ OLDALON MEGISMERHETED A FORRADALMAT NAPRÓL NAPRA!

Nem úgy, ahogy a reform kommunisták szeretnék, talán úgy, ahogy a reform fasiszták pontosan emlékeztek rá...

Tudod, aki 2009-ben, három évvel a véres budapesti események után, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom történészcsoportja nyomán, az 1956-os forradalom igaz történetének leírására vállalkozik, nagyon nehéz helyzetben van. Ugyanis a magukat aljas módon reform-kommunisták nevezők, akik az un. 56-os Intézet keretében a maguk szemszögéből írják és hamisítják a forradalom történetét, mindenek előtt 5o évre titkosíttatták (!) az összes forradalomra vonatkozó dokumentumot.

Ez azt jelenti, hogy csak ők kutathatnak és tetszés szerint közölhetnek vagy hallgathatnak el lényegre rámutató adatokat. Így írták meg az interneten is olvasható ’forradalom történetét’. Aljas, ravasz és hazúg ez a tanulmány, mert mímeli a tudományosságot. Ezért sorolja fel a támogatók között a Tudományos Akadémiát. Azt a Tudományos Akadémiát, mely a mai napig meghamisítja a magyar őstörténetet!

Ezért sorol fel megszámlálhatatlan statisztikai adatot, kimutatást, életrajzot, dokumentumot, memoárt, ajánlott irodalmat és még ki tudja mit. E rengeteg adat a tudományos alaposság látszatát kelti és a jóhiszemű olvasó, főleg a fiadal diák, aki még hisz a nyomtatott szöveg igazságában, olvasás közben nem is gondol arra, hogy a legfontosabb, a lényegre rámutató adatok hiányoznak.

Továbbá nehéz helyzetben van a kutató, mert 53 év távlatából nehéz hiteles tanukat találni. A forradalom résztvevői sokan már meghaltak, sokan külföldön élnek, vannak akik még ma sem mernek nyilatkozni és vannak akik egzisztenciális kényszerből elfogadják az un. 56 os Intézet által manipulált forradalomtörténetet. Mi lesz így a Forradalommal, a forradalmárokkal?

 

www.mnm.hu/Upload/doc/56kepekmnm1.ppt

Kérdezz és mi felelünk:

Egyáltalán, mi közük van e reform-kommunistáknak a forradalomhoz? Hogyan merik ők magukat a forradalom előkészítőinek nevezni?

Tudod, talán Nagy Imre az egyetlen akire felnézhetünk, mert soha nem tagadta meg kommunista voltát, az akasztófa árnyékában sem kért kegyelmet és abban bízott, hogy elvtársai fogják rehabilitálni. Ebben nem tévedett. De aki őt forradalmárnak akarja kinevezni az félrevezeti tanítványait. Nagy Imre moszkovita gondolkodású, elvhű kommunista volt!

Vagy hogyan merik e reform-kommunisták a karrierista Maléter Pált magasba emelni, őt aki soha nem lőtt az oroszokra, csak a felkelőkre, soha nem adott ki parancsot a forradalom védelmére, hogy merik őt a forradalom hősévé kozmetikázni?

Fogadjátok el, ahogy én is elfogadtam Pongrátz Gergely gondolatát: Azért senki nem lesz utólag forradalmár, még kevésbé nemzeti hős, mert elvtársai a hatalomért folyó marakodás során kivégezték. Gondoljunk Trockíjra, Berijára, Kun Bélára, Rajkra és társaikra.

Tehát dokumentumoktól eltiltva, csak néhány hiteles tanura támaszkodva - elméleti harcban, a Soros György és a kommunista Horn kormány által pénzelt reform-kommunista propagandadömpinggel szemben -, a kutató kénytelen az un. 56 os Intézet által közölt adatokra hivatkozni, és ezeket az adatokat értékelve - megfelelő magyarázatokkal kiegészítve – szembeállítani a tényeket a meghamisított történelemmel. A forradalom igaz története önmagában olvasva talán kissé elfogultnak, egyoldalúnak tűnik, de gondolj rá, hogy az igazságnak ez a fele az, amit a reform-kommunisták elhallgattak!

Tudnod kell, hogy a mi anyagi lehetőségeink nem teszik lehetővé, hogy olyan részletes és terjedelmes anyagot állítsunk össze, mint az un. 56-os Intézet, ezért csak azt közöljük, ami abból kimaradt, vagy összefüggéseiben egyoldalúan lett beállítva. Ezért A forradalom igaz története szerkezeti felépítésében követi az un. 56- os Intézet anyagát, felhívva a figyelmedet, hogy ott minden adatot ellenőrizhetsz, kivéve azokat, melyeket tudatosan kihagytak.

Ezeket igyekszik a mi szerény tanulmányunk pótolni.

Az un. 56-os Intézet tanulmánya öt fejezetből, -leckéből- áll.

1.Válság és útkeresés.

2.Forradalom és szabadságharc.

3.A szabadság napjai..

4.Megszállás és ellenállás.

5.Megtorlás és restauráció.

Mi is ebben a felállásban közöljük az igazság másik, eddig elhallgatott felét.

 

 

Válság és útkeresés.

Az un. 56.os Intézet aljas történelemhamisító tevékenysége ott kezdődik, hogy a forradalom okait, a válság keletkezésének tárgyalását 1953 –mal, Sztálin halálával kezdi, holott a szovjet és kommunista rendszer elleni küzdelem sokkal előbb, 1944 szeptemberében kezdődött, amikor az első szovjet és román katona Magyarország földjére lépett és megkezdte az ország “felszabadítását”. Rövid idő alatt azonban kiderült, hogy e felszabadítás valójában nem más, mint barbár ázsiai és balkáni hordák kegyetlen rabló-hadjárata.

A “felszabadított” területekről érkező hírek megdöbbentették az ország lakósságát. Kifosztott házak és lakások, kiürített istállók, meggyalázott, megerőszakolt lányok és asszonyok százai-ezrei estek áldozatul sorozatban, a kegyetlenkedő, fosztogató, erőszakos, barbár megszállóknak, és ha egy apa, férj vagy fiú, a lánya, felesége vagy anyja védelmére kelt, azt nem egyszer szerettei szemeláttára lőtték agyon vagy jobbik esetben verték félholtra. Hírek jöttek civilek, öregek és gyerekek fogságba hurcolásáról, hadifoglyok agyonlövéséről, a Szovjetunióból hazatérő kommunisták basáskodásáról.

Ekkor derült ki, hogy a magyar és német “propaganda” nem hazug uszítás volt, hanem kőkemény valóság. Ez arra késztette a még meg nem szállt területek lakósságát, főleg az államapparátus helyi tagjait, az értelmiségieket, a vagyonosabb rétegeket, a nőtagjait féltő családokat, hogy a felszabadítók elöl menekülve a fővárosban és a Dunántúlon keressenek menedéket.

Ekkor, minden előkészület nélkül, váratlanul október 15.-én elhangzott vitéz Nagybányai Horthy Miklós rádiónyilatkozata, melyben bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert és feltétel nélkül megadja magát a Szovjet Hadseregnek. Az előzőekben felsorolt tények ismeretében a lakósság döntő többsége értetlenül állt a kormányzó felhívásával kapcsolatban. Még a Hadsereg is, melynek tisztikara esküt tett Horthyra, néhány elszigetelt kivételtől eltekintve, megtagadta a Legfelsőbb Hadúr parancsát és tovább folytatta a harcot a szovjet és román csapatok ellen.

Ekkor Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom vette át a hatalmat és élére állt a bolsevizmus elleni nemzetvédő harcnak, ami egyben Európa védelmét, az európai kultúra védelmét is jelentette az ázsiai barbársággal szemben.

Itt kell megjegyezni, hogy Szálasi teljesen törvényesen lett Magyarország Nemzetvezetője, hiszen a lemondó Horthy nevezte ki őt, amit a Parlament is jóváhagyott, és amit Szálasi a Szentkoronára tett esküvel szentesített. Ettől kezdve fokozódott az ellenállás az előrenyomuló ellenséggel szemben, ami Budapest 1o1 napos, a teljes körülzárástól 52 napos hősies védelmében érte el csúcspontját. Ekkor a magyar és német hadsereg mellett számtalan önkéntes egység is alakult, melyek mindegyike kényszer nélkül hősies bátorsággal vette fel a küzdelmet az ország, a főváros védelmében. A legismertebbek megérdemlik, hogy nevük meg legyen örökítve, hiszen nem csak vitézül harcoltak, de a háború után az életben maradottak tovább folytatták az ellenállást, szervezkedtek, készültek a visszavágásra, ezért közülük nagyon sokan a kommunista-zsidó bosszúállás áldozatai lettek: KABSZ, ABIT, Hungarista Légió, Prónay zlj. Egyetemi zlj.

Az 1944.okt.15 -1945.ápr.12. –ig tartó nemzeti ellenállás a következő pozitív eredményeket könyvelheti el:

1./ Többszázezer olyan magyar menekülhetett ki nyugatra, akik ha itthon maradnak, biztosan áldozatai lettek volna a bosszúállásnak és a kommunista osztályharcnak.

2./ Hat hónapig feltartóztatták a Szovjet Hadsereget, így azok nem jutottak el a Rajnáig és sokmillió európai menekült meg attól, hogy megismerje a “felszabadítókat”.

3./ Az ország nemzeti értékeinek jelentős részét sikerült nyugatra menteni, a dunai hajóktól, a vasúti gördülőanyagon és a múzeumok kincsein át a Nemzeti Bank aranykészletéig. Ezt 5o éven át, mint az ország kifosztását hirdették, pedig a nyugatra menekített értékek döntő többsége hazakerült és bázisát jelentette az ország újjáépítésének, a Forint megteremtésének. Szemben azokkal az értékekkel, gépekkel, műkincsekkel, amit a Szovjetek hurcoltak el és a mai napig sem kerültek vissza!

Mindezek ellenére a háború után a hatalomra került, Szovjetunióból visszatért kommunisták és a német lágerekből hazatért deportáltak olyan bosszúhadjáratot kezdtek, a nemzeti ellenállás hősei ellen, ami addig ismeretlen volt nem csak Magyarországon, hanem a civilizált világban is. Mint “háborús bűnöst” ezrével ítélték el és százával végezték ki azokat, akik 1944. okt. 15. után felvették a harcot a bolsevizmus ellen.

Itt kell megjegyezni, hogy a 8o milliós Németországban sokkal kevesebb u.n. háborús bűnöst vontak felelősségre mint a 1o milliós Magyarországon. Japánban, pedig csak néhány háborús bűnöst végeztek ki, de néhány év múlva már rehabilitálták őket ás ma díszsírhelyen, mint a nemzet hősei előtt tisztelegnek . Ezzel szemben Magyarországon a 298-as parcellában még ma is több száz nemzeti hős van jeltelen gödörben elkaparva, míg Kádár János és tömeggyilkos kommunista társai a Munkásmozgalmi Phantheonban, reprezentatív, vörös csillaggal díszített márvány emlékművek alatt nyugszanak.

Tehát a kommunista rendszer elleni küzdelem a háború utolsó szakaszában kezdődött és mindazok akik akkor és az azt követő időkben megtapasztalták a kommunizmus áldásait, annak 12 év után is ádáz ellenségei maradtak! Mert nem felejthettek soha, soha, soha!

1945-től kezdve egészen 1956-ig folytak azok a perek, melyek a kommunizmus minden rendű és rangú ellenfelei ellen irányultak. Ezek nagy részben “az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéstől a fegyverrejtegetésen át a kémkedésig terjedő” koncepciós perek voltak. Elég volt néhány sörözgető volt bajtárs és egy ócska vadászpuska és máris fegyveres összeesküvéssel lettek vádolva a” fasiszták”. Elég volt, ha valaki egy levelet írt nyugaton élő barátjának és máris kémkedéssel lett vádolva és elitélve.

Álljon itt egy jellemző példa, de ehhez hasonló sok száz volt akkor az országban:

S. J. 16 évesen mint önkéntes vett részt Budapest 1944-45-ös védelmében. Szerencsére életben maradt és a háború után folytatta tanulmányait, majd munkába állt, de régi bajtársaival sem szakította meg a kapcsolatot. Rendszeresen találkoztak és tervezgették, hogyan lehetne a kommunistáktól megszabadítani az országot. Ezekre az összejövetelekre felfigyelt az Á.V.H. és 1955-ben mint az államrend megdöntésére irányuló szervezkedőket bíróság elé állították és mindannyiukat súlyosan elítélték. S.J. 15 évet kapott. Szerencséjére, 1956-ban a forradalmárok kiszabadították a börtönből. Első útja a Corvin-közbe vezetett és ott harcolt egészen a forradalom leveréséig. Ekkor külföldre menekült és 42 éve az emigráció egyik legtevékenyebb, legismertebb vezetője volt.

Tehát láttuk eddig, hogy a háború alatt, közvetlenül a háború után és azt követően kik sorakoztak fel a kommunizmus elleni harchoz, illetve kik voltak a kommunista rendszer meggyőződéses ellenfelei. Számarányait tekintve azonban ezeket jóval meghaladta a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok, civilek, öregek, nők, gyerekek száma. Pontos adatok erről soha nem készültek, de az elhurcolt magyarok száma a hadifoglyokkal együtt hozzávetőlegesen több mint félmillióra becsülhető. Ezeknek az elhurcoltaknak nagy része elpusztult a szovjet lágerekben. Az elpusztultak hozzátartozói, is a Szovjetunió és a kommunista rendszer ellenfelének számítottak, de a hazatértek is az átélt és tapasztalt borzalmak hatására a kommunistaellenes tábort erősítették. Kivételt képezett az a néhány tucat hazaáruló, aki behódolt a szovjetek csábításának, különböző antifasiszta tanfolyamon vett részt és hazatérve mint megbízható kollaboráns szolgálta a Világkommunizmus eszméjét saját fajtájával szemben… akár egykor a janicsárok!

Jellemző példát mondott el N. F. aki a sors fintoraként az 5o-es években a Néphadsereg politikai tisztje volt. 1945 áprilisában 17 éves korában az orosz katonák, mint civilt az utcán elfogták, előbb Kiskunfélegyházára, majd onnan Foksányba vitték sokadmagával lezárt vagonokban. Két hónap múlva egy újabb szerelvénnyel Észak-Oroszországba, egy fogolytáborba szállították, ahol a fő tevékenység a fakitermelés volt. A tábornak mintegy 6ooo “lakója” volt 8o%-ban német 2o%-ban magyar foglyokkal. A kegyetlen munkatempó, az elégtelen táplálkozás a szokatlan időjárás és az őrség brutalitása megtette hatását, és egyre többen kerültek a tábor kórházába és a tél közeledtével, egyre szaporodtak a halálesetek is. Ekkor még felírták az elhunyt nevét, címét, azonossági számát. Novemberben már –2o-25 fokos fagyok voltak, amikor N. F. tisztítás közben belezuhant egy benzintároló aknába. Bajtársainak még sikerült őt kihúzni, de a lenyelt benzin, a belélegzett benzingőz és a testére tapadt, benzinnel átitatott ruha ártalma folytán a láger kórházába került. Itt német katonaorvosok hamar talpra állították, de a kórház vezetője egy idős orosz doktornő megsajnálta a vékony, fiatal fiút és segédszemélyzetként tavaszig a kórházban tartotta. Mikor kitavaszodott és visszahelyezték a barakkba, ahol előzőleg lakott, megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a láger 6ooo lakójából mindössze 2ooo ember volt életben, a többi a tél folyamán elpusztult. Mivel a föld méterekig fagyos volt, nem tudtak sírokat ásni és a naponta szaporodó halálesetek áldozatait a tábor szélén helyezték el. Később már egymásra helyezték a holttesteket és így a tél végére valóságos jéggé fagyott, hóval fedett hullahegyek emelkedtek a láger szélén. Ekkor a járványveszély elkerülésére szovjet műszaki katonák jelentek meg, hatalmas gödröket robbantottak és ezekbe a gödrökbe kellett a holttesteket beletollni. Ekkor már minden azonosítás nélkül ismeretlenül lett közel 4ooo ember elföldelve.

N. F. 1948-ban került haza a fogságból. Ez idő alatt jól megtanult oroszul és mivel 3 évet töltött a Szovjetunióban a fordulat éve után úgy gondolták az elvtársak, hogy ez megfelelő biztosíték arra, hogy politikai tiszt legyen. Mikor “kiemelték” és tisztiiskolára küldték nem mert nemet mondani, mert ismerte a kommunista rendszer lényegét és tudta, hogy ezzel egész jövőbeni életét tönkretenné. így lett politikai tiszt, de biztos, hogy kevés ember volt aki nála jobban gyűlölte volna a Szovjeteket és a kommunista rendszert.

Ezek után összegezzük, hogy 1953-ig milyen erők voltak azok, akik a rendszer ellenségének számítottak és akik vérmérsékletüktől függően, meglapulva, sokszor illegalitásban, az izgatástól kezdve, a passzív ellenálláson és szabotáláson át az összeesküvésig, várta a pillanatot, amikor sokéves szenvedéséért és megaláztatásáért visszafizethet.

Hozzávetőleges számítások szerint 7oo.ooo-8oo.ooo nőt erőszakoltak meg főleg az orosz katonák. Több mint 4oo.ooo volt azoknak a nőknek a száma, akik valamilyen nemi fertőzést kaptak ennek kapcsán. Hogy hányan nem merték “szégyenüket” bevallani arról nincs adat. Ha minden meggyalázott nőnek csak két családtagot számolunk, -apa, férj, testvér, gyermek,- akkor ez 2 millió embert jelent.

Közvetlenül a háború után, mint „háborús bűnöst, -nyilast, hunyadistát, volksbundistát,” stb.- több tízezer ember hurcoltak meg, zártak internálótáborokba, börtönökbe, százakat végeztek ki és kapartak el jeltelen gödrökbe, főleg a 298-as parcellába. E meghurcoltak és a hozzátartozóknak a száma is többszázezerre tehető, akik talán még az előzőekben említett csoportnál is jobban kívánták a kommunista rendszer bukását. Végezetül a fél millió Szovjetunióba hurcolt hadifogoly, kényszermunkás és azok hozzátartozói is közel 2 millióan potenciális ellenfelei voltak a rendszernek.

Tehát a fentiekből kitűnik, hogy már 1953 előtt is legalább 3-4 millió ellenlábasa volt a Kommunista rendszernek, akik csak a pillanatot várták, hogy mikor dől meg a hatalom ill. hogy mikor kapcsolódhatnak be a gyűlölt rendszer megdöntéséért folyó küzdelembe.

Az u.n. 56-os Intézet tanulmánya ezt a 3-4 millió embert és a bennük felhalmozódott potenciális erőt figyelmen kívül hagyja, pedig 1956 október 23.-a után ezek soraiból kerültek ki a forradalom legkövetkezetesebb, legelszántabb harcosai, akik a Pesti Srácokkal karöltve győzelemre vitték a forradalmat!

Ami a rendszer szempontjából legtragikusabb volt az, hogy elriasztotta magától azokat a tömegeket is, akik kezdetben hittek a kommunista jelszavaknak és a szociális igazságosság megteremtését, a jólét megvalósítását remélték. E helyett a sorozatos normarendezések, a békekölcsönök, a beszolgáltatások, fokozatos elszegényedést eredményeztek. Az elszegényedés szülte elégedetlenséget, pedig a terror fokozásával próbálták megfékezni. Zsúfolásig megteltek a börtönök, -egy kétszemélyes zárkába 8-1o rabot is bezsúfoltak- az internálótáborok dugig teltek, a rabmunkahelyek tízezreket foglalkoztattak. Az u.n. szocialista városok –Inota, Komló, Sztalinváros, Kazincbarcika, stb.- nagy részben elitéltek rabszolgamunkájával épült.

Láthatjuk tehát, hogy 1953-iga lakosság döntő többsége elégedetlen volt a kommunista rendszerrel. Kivételt képeztek az állami és pártapparátusban dolgozók, a DISZ. és Szakszervezeti funkcionáriusok, az Á.V.H., tagjai, a Rendőrség és Honvédség vezető tisztjei. Ezek azonban alig tették ki a lakósság néhány %-át. Velük szemben sorakozott fel a végsőkig elkeseredett, elégedetlen, nem egyszer “törlesztésre vágyó” lakósság döntő többsége, akiket a forradalomtól csak a kíméletlen terror és a megszálló Szovjet Hadsereg jelenléte tartott vissza.

Most pedig kapcsolódjunk az u.n. 56-os Intézet által összeállított anyaghoz.

Sztalin halála után a Szovjetunióban megindult a Sztalini terrorrendszer bomlása, ami először a vezető hatalomért folyó személyi marakodással kezdődött. Azt azonban minden vezető látta, hogy a féktelen terror, a rettegés birodalma az előző formában nem tartható fenn, sem a Szovjetunióban, sem a csatlós országokban, így Magyarországon sem. Ezért rendelték Moszkvába a magyar vezetőket, hogy a kompromittálódott Rákosi Mátyást, akinek neve összefonódott a tömegessé vált terrorral, egy kevésbé kompromittált, de megbízható kommunistával, Nagy Imrével váltsák fel.

Nagy Imre a Moszkvában kapott utasításoknak megfelelően a közelgő csődöt, a fenyegető katasztrófát az elégedetlenség szülte forradalmi veszélyt igyekezett elhárítani azokkal a pozitív intézkedésekkel melyek az u.n. 56-os Intézet tanulmányában olvashatók. Pl. A nehézipar túlzott fejlesztésének mérséklése. A kötelező beszolgáltatás megszüntetése. Az életszínvonal emelése. A közkegyelem. A kitelepítések megszüntetése és az internálótáborok feloszlatása, stb. Azonban meg kell említeni, hogy e kegyelemgyakorlás során elsősorban a koncepciós perek során elitélt kommunisták szabadultak, akik azonnal hatalmas kártérítést, reprezentatív –a kitelepítések során elkobzott- lakást és vezető beosztást kaptak. A Szociáldemokratáktól jobbra álló politikusok szabadon engedése szóba sem került!

A Nagy Imre által hozott reformok, bár jelentősek voltak, arra viszont nem voltak elegendőek, hogy a fenyegető válságot megoldják. Elsősorban azért, mert a rendeletek nem érintették az előzőekben említett 3-4 millió embert, sőt, ezek elkeseredése, a mellőzöttség láttán még tovább fokozódott.

Az életszínvonal emelése sem járt sikerrel, sőt, idővel tovább romlott és 1956-ra katasztrofális méreteket öltött. Így Nagy Imre nem számíthatott az ország lakósságának aktív támogatására. De még a pártvezetés nagy része is Nagy Imre ellen fordult, mert a kommunizmustól való eltávolodásnak, pártellenesnek bélyegezte Nagy Imre intézkedéseit. Pedig a Moszkvának elkötelezett, párthű kommunista politikus természetesen nem volt, nem is lehetett pártellenes. Végül is a visszahúzó erők győztek és Nagy Imrét 1955 első felében leváltották a miniszterelnökségről, decemberben pedig a pártból is kizárták.

Nagy Imre leváltása és az Sz.K.B.P. 2o. kongresszusa után élénkült meg a reform-kommunisták tevékenysége, mert belátták, hogy komoly változások nélkül a forradalom elkerülhetetlen és akkor kommunisták és reform-kommunisták együtt kerülnek, -a legjobb esetben is- a történelem süllyesztőjébe.

Ekkor kezdődtek a Petőfi Kör vitái. Itt a reform-kommunisták lázasan keresték a válságból kivezető utat. Azonban aki a Petőfi Kör vitáit úgy igyekszik beállítani mint a forradalom előkészítőjét az nyilvánvalóan történelmet hamisít. A Petőfi Kör vitáiban elvtársak vitatkoztak a kommunista rendszer megmentésének lehetőségeiről. Rákosi Mátyás leváltásának követelése pl. nem jelentett forradalmi követelést, hiszen ez már Moszkvában is felvetődött. Jellemző, hogy Rajk Lászlóné a Petőfi Kőr egyik utolsó vitáján, férje rehabilitálását követelte, amit még véletlenül sem lehet a kommunista rendszer elleni forradalmi követelésnek tekinteni.

E vitákban szó sem volt a Szovjet csapatok kivonásáról, a Varsói Szerződésből és a K.G.S.T.-ből való kilépésről a magántulajdon visszaadásáról, a közkegyelem kiszélesítéséről. E vitákra elmentek olyanok is, akik elszánt ellenfelei voltak a rendszernek és megpróbáltak radikálisabb hangot megütni. Azonban a Petőfi Kör reform-kommunistái lehurrogták és szóhoz sem engedték őket jutni.

Egyre gyakrabban vetődött fel Nagy Imre neve, mint aki a reformpolitikájával visszatérve talán megakadályozhatná a végső robbanást. A tömegeknek azonban már kevés volt a párt által kezdeményezett és kilátásba helyezett néhány reform. A bűnbaknak kikiáltott Farkas Mihály és Péter Gábor letartóztatása semmit nem jelentett a tömegeknek. A helyzet súlyosbodása láttán a szovjetek intézkedtek és 56 őszén Nagy Imrét is visszavették a pártba. Ezt azonban a lakósság jóformán észre sem vette. Ekkor már mindenki többre, radikális változásokra számított.

Az1944 és 1956 között megalázottak, meghurcoltak, üldözöttek, kifosztottak, bebörtönzöttek és kivégzettek hozzátartozói természetesen esküdt ellenségei voltak a rendszernek, de a kezdetben lojális apolitikus tömegek is a rendszer ellen fordultak, hiszen a terror és félelem mellett egyre nehezebben éltek. A lakósság életszínvonala 1956- ban nem érte el az 1938- as szintet. Továbbra is válságos volt a lakáshelyzet. Sokan emberi lakásnak nem nevezhető kalyibákban éltek, többeknek azonban még ilyen lehetőség sem jutott. A kiemelt szocialista nagyberuházásokon dolgozók jelentős része embertelen körülmények között lakott, közös barakkokban és ezek a települések egyben a bűnözés melegágyai is voltak. Az ellátás itt még rosszabb volt, mint máshol, pedig mindenütt voltak hiánycikkek, miközben a kapható áruk minősége is alacsony volt. A falura nehezedő nyomás és az erőltetett nagyberuházások jelentősen megnövelték a lakóhelyüktől távol munkát vállalni kényszerülők, az ingázók számát, akik az év nagy részét, családjuktól távol, hiányos felszereltségű tömegszállásokon, u.n. munkásszállókon kényszerültek eltölteni. Rosszak, egészségtelenek voltak a munkakörülmények. A teljesítmények túlhajszolása miatt, nem törődve a munkavédelemmel, gyakoriak voltak az üzemi balesetek.

A vezető elvtársak mindezt nem érzékelték, mert lefüggönyözött gépkocsikban suhantak a rózsadombi és pasaréti luxusvilláikba, amit Á.V.H.-s őrség védett.

Tehát előállt az a helyzet amit a Marxizmus – Leninizmus klasszikusai forradalmi helyzetnek neveznek, amikor a tömegek már nem akarnak az adott körülmények között élni, és az uralkodó körök már nem képesek uralmukat tovább fenntartani.

Október 6.-án a Kerepesi temetőben került sor Rajk lászló és társainak ünnepélyes újratemetésére. A temetésre százezrek voltak kíváncsiak, mert érezték, hogy a rendszer gerince megroppant, mert kénytelen önmaga leleplezni –igaz csak részben- saját gonoszságát. Természetesen az újratemetés időpontjának kijelölése is sunyi kommunista manipuláció volt, mert az 1848-49-es dicsőséges szabadságharc Aradon kivégzett 13 tábornoka kivégzésének napját akarták összemosni az újratemetett kommunistákkal, abban a reményben, hogy idővel az emberek tudatában október hatodikán hasonló érzéseket fog kelteni a két esemény. Pedig a szabadságharc kivégzett hős tábornokai és a kommunisták egymásközti marakodásának áldozatai Fényévnyi távolságban vannak egymástól.

Október 6.-a volt az az esemény, ami már a forradalom előszele volt. Az utcákon felvonuló, pártellenes jelszavakat kiáltozó fiatalok, a hatalom dermedt tétlensége , a MEFESZ megalakulása , a követeléseket tartalmazó röpcédulák terjesztése már megállíthatatlan lendületet adott az eseményeknek. Azonban ez még nem volt forradalom. A Párt vezetői abban reménykedtek, hogy erővel még kézben tudják tartani és az eseményeket. A reform-kommunisták úgy gondolták, hogy a leggyűlöltebb vezetők leváltásával és radikális reformokkal még megmenthető a kommunista rendszer.

Természetesen alapvető változásokra, még inkább forradalomra még gondolni sem mertek.

Végső megállapítás. A reform-kommunisták és a Petőfi Kör vezetői nem forradalmat készítettek elő, hanem ők voltak a kommunista rendszer megmentésének végső elszánt harcosai, akik ekkor még fegyver nélkül próbálták a rendszert megmenteni. A forradalomtól úgy féltek mint ördög a szenteltvíztől!

Ezért méltatlan, hogy most e reform-kommunisták a forradalom előkészítőinek kiáltják ki magukat és ők írják a forradalom történetét a maguk szája íze szerint.

Forradalom és szabadságharc

Október 23.-án délután a Belügyminiszter engedélyezte az előzőleg betiltott felvonulást azt, hogy az egyetemisták a Bem térre vonulva megkoszorúzzák Bem József szobrát, ezzel fejezve ki szolidaritásukat a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban. Ezt a tüntetést a reform-kommunisták által irányított Petőfi kör, a DISZ., az Írószövetség szervezett abban a reményben, hogy egy ilyen tömegdemonstráció rádöbbenti a keményvonalas, még részben sztálinista vezetést, hogy magáévá kell tenni a változások, a reformok megvalósítását, különben az események következményei kiszámíthatatlanok.

A Műegyetemtől induló fiatalok zárt sorokban indultak a Bem szobor felé. A lelkes fiatalokat látva az irodákból, üzemekből, iskolákból hazaindulók, egyre többen csatlakoztak a menethez és mire a Bem szoborhoz értek, az egyetemisták zárt sorai teljesen feloldódtak az ekkor már több tízezer fős tömegben. Ekkor tűntek fel először a lyukas zászlók, melynek a közepéből kivágták az un. Rákosi címert és a következő napokban ez lett a forradalom jelképe. Ekkor csúszott ki a vezetés a reform-kommunisták kezéből és az egyre növekvő tömeg, önmagát gerjesztve egyre radikálisabb jelszavakat kezdett skandálni, ami már túlment a reformerek eredeti elképzelésén. Elhangzott a jelszó “gyerünk a Parlamenthez!” és a tömeg elindult a Margit hídon át. Már sötét volt mire a tömeg a Kossuth -térre ért. Ekkor a reform-kommunisták egy utolsó, elkeseredett lépésre szánták el magukat, hogy a kitörni készülő forradalmat megállítsák. Szinte erőszakkal cipelték Nagy Imrét a Parlamentbe, hogy onnan nyugtassa meg az embereket és megpróbálja hazatérésre bírni őket azzal, hogy követeléseik teljesítve lesznek. Nagy Imre nem tagadta meg kommunista mivoltát és ” elvtársak ” megszólítással kezdte beszédét. A tömeg spontán tiltakozott ez ellen, ” Nem vagyunk elvtársak! ” kiáltozták. Sokan ekkor érezték meg, hogy az események döntő fordulathoz érkeztek. Ha most hazamennek, minden marad a régiben. A reform-ígéretekből vagy lesz valami, vagy sem. Azonban a most itt összejött soktízezer ember talán ki tudja követelni a gyűlölt Rákosista vezetés azonnali lemondatását.

A tömeg ekkor,- Nagy Imrével nem sokat törődve,- elindult két irányba. Egyik fele a Dózsa György út felé indult, hogy a Felvonulási téren álló, a rendszer gyűlölt jelképét, a monumentális Sztálin szobrot ledöntse, ami ½1O körül meg is történt. A tömeg másik fele a Rádió épülete felé vonult, ahol már többen próbálkoztak bejutni, hogy beolvastassák a követeléseiket, tartalmazó pontokat. Benke Valéria, a Rádió vezetője ezt nem engedte, ellenben közvetítették Gerő Ernő beszédét, ami sértő és méltatlan, a tüntetőket becsmérlő jelzői miatt, csak olaj volt a tűzre. Mikor a tömeg a Rádió elé ért, azt követelte, hogy a műsort megszakítva azonnal olvassák be a pontjaikat. Ez a követelés is süket fülekre talált, ami a tömeget elkeseredett lépésre, a Rádió megostromlására ösztönözte.

A fegyvertelen tüntetőket a Rádió Á.V.H.-s őrsége előbb csak a levegőbe leadott riasztólövésekkel próbálta visszatartani, de amikor ez hatástalannak bizonyult és a kapu recsegni-ropogni kezdett, sor került a tüntetők közé történő célzott lövésekre.

Ez a pont volt az, amikor a tüntetés forradalomba csapott át! A tömeget a lövések nem riasztották el, hanem az elkeseredés, a gyűlölet még elszántabbá tette. Az utcán posztoló rendőröktől elvették a fegyvereiket, és azokkal kezdtek visszalőni a Rádiót védő ÁVH-s védőkre. Később, a helyismerettel rendelkezők a környéken, lévő rendőrösökön és az akkori Szabadságharcos Szövetség raktáraiból szereztek fegyvereket és szabályos tűzharc kezdődöttA Rádió védelmére kirendelt Piliscsabai gépesített és páncélos ezred egységei a tömegen nem tudtak áthatolni és mivel lőszer nem volt náluk, fegyvereiket hol rábeszéléssel, hol erőszakkal nagyrészt elvették a katonáktól. Mivel azonban ezekhez a fegyverekhez nem volt lőszer, előbb ezt kellett szerezni.

Ekkor többen, egy fiatal honvéd százados vezetésével a Kilián laktanyába indultak, hogy ott szerezzenek lőszert és még több fegyvert. 11 óra körül betörték a laktanya kapuját, lefegyverezték az őrséget. Azt azonban nem tudták, hogy itt csak az őrségnek volt minimális fegyverzete, mivel itt csak fegyvertelen MUSz-os katonák voltak elszállásolva, akiknek a rendszer nem mert fegyvert adni a kezébe. A felkelők itt nem tudtak lőszer szerezni, így a laktanya néhány hozzájuk csatlakozott katonájával együtt, a Soroksári úton lévő fegyvergyárba mentek. Itt a kapuőrség nem tanúsított ellenállást és így a raktárakban lévő fegyverek és lőszerek a felkelők kezébe kerültek. Ezek visszatértek a Kiliánba, ahol még több MUSz-os katona csatlakozott a már felfegyverkezettekhez és innen nagy csapatban indultak a Rádió ostromához. Az éjfél körül megjelenő, egyenruhás és felfegyverzett katonák bekapcsolódása az ostromba, fellelkesítette a már harcolókat és a tömeget ” A Hadsereg velünk van! ” mondták sokan. A katonák, és az egyre sokasodó fegyveres felkelő eldöntötte a csata sorsát. Hajnalra a Rádió védői megadták magukat és az épület a felkelők kezére került. A Rádió elfoglalásának azonban ekkor már nem volt jelentősége, hiszen időközben az adást innen megszüntették és azt a Parlamentből Lakihegyen keresztül egy szükségvonalon, biztosították.

Most pedig szenteljünk néhány gondolatot a Kiliánnak, Hiszen a forradalom győztes szakaszában, okt. 23-tól 28-ig, a laktanya világhírnévre tett szert. Itt volt a leghevesebb harcok színhelye és a Corvin-közi felkelőközponttal közösen itt, az Üllői út és a Körút kereszteződésénél és annak környékén szenvedték el a szovjet csapatok a legnagyobb veszteségeket.

Az un. ” 56-os Intézet” tanulmányában ennek ellenére a Kilián neve egyetlen egyszer sem szerepel! Vajon miért? Ha jobban megvizsgáljuk a tényeket, világosan láthatjuk, hogy a Kilián és a később oda kimenő Maléter Pál szerepe milyen volt azokban a napokban és a reform-kommunisták ezt hogyan használják fel napjainkban a forradalom történetének meghamisítására.

24.-én a reform-kommunisták Nagy Imrével az élen magukévá tették a Párt Központi Vezetősége értékelését, hogy Budapesten “ellenforradalmi lázadás” tört ki, amit fegyverrel kell leverni. Ezért statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki. Kérték a szovjet csapatok segítségét, amit meg is kaptak. Ennek megfelelően, okt. 28.-ig az Á.V.H. a Honvédség, a Szovjet Hadsereg csapataival együtt csak a felkelőknek nevezett szabadságharcosok ellen lépett fel. Ennek kapcsán vizsgáljuk meg a Kiliánban történteket okt. 23. és 28 közötti időben.

Mint az előzőekben láttuk a laktanya már 23.-án este a felkelők kezére került és 24.-én innen adták le az első lövéseket az Üllői úton a Nagyvárad-tér felől benyomuló szovjet páncélos egységekre. 24.-én és 25.-én itt voltak a leghevesebb harcok és ekkor már nem csak Magyarország, hanem az egész világ , Budapest és a Kilián laktanya nevével volt tele. Ez nagyon kellemetlenül érintette Maléter Pált, hiszen a laktanya az ő alárendeltségébe tartozott és nem vetett rá jó fényt, hogy pont az ő egyik laktanyája az ellenforradalom egyik legerősebb bázisa. 25.-én a harcok még elkeseredettebbek lettek. A kormány, ill. a Párt vezetői elhatározták, hogy mindenképen véget vetnek a “felkelésnek.”

Ekkor történt a Parlament előtti vérengzés is.

Maléter Pál ekkor, hogy a tekintélyén esett csorbát kiküszöbölje, elhatározta, hogy a laktanyát visszafoglalja a felkelőktől. 25.-én 5 harckocsival a Kiliánba indult. Mivel a laktanya kapuján a harckocsik nem fértek be, az él-harckocsi a kapu torkolatában megállt, Maléter ebből kiszállva a laktanyába ment, a többi négy harckocsi visszatért a bázisára. A laktanya parancsnoka, Csiba Lajos szds. Erre az időre összeszedett néhány beosztott tisztet és katonát, és ezekkel a laktanya középső szárnyának egy részét birtokába vette. A felkelők ebben az időben a laktanya két szélső szárnyán a szovjetekkel álltak állandó tűzharcban és nem figyeltek arra, hogy néhány tiszt és katona mit csinál a laktanya középső szárnyában. Pedig itt lázas készülődés folyt, hogy a laktanyában harcoló felkelőket lefegyverezzék, vagy, ha ez nem sikerül megsemmisítsék, így a laktanyát “megtisztítsák”.

Tehát okt. 23.-tól 28.-ig , miközben a szabadságharcosok az Üllői úton és a Körúton előrenyomuló ellenséggel vívtak élet-halál harcot, addig Maléter és katonái csak a szabadságharcosokat lőtték vagy lövették. Ezek tények! Ezt az alábbi szigorúan titkosan kezelt jelentések támasztják alá, amelyek az elmúlt 44 évben és a következő 5o évre is el voltak ill. el vannak zárva a nyilvánosság elől, de néhány ezek közül a kutatók kezébe került, amit most közreadunk!

Részletek a Hadműveleti Csoportfőnökség jelentéséből: Az alábbi idézetek a Hadtörténeti levéltár szigorúan titkosított 56-os anyagában megtalálhatók.

“26.án kb. 9-1o óra körül Borbély őrnagy parancsot kapott Kovács vezérőrnagytól, hogy két szovjet ezredessel menjen a Kiliánba, szervezzék meg az együttműködést Maléterék és a szovjetek között. A szovjet tisztek úgy döntöttek, hogy nem mennek a Kiliánba, hanem Malétert vagy megbízottját hozzájuk hívják. Maléterrel megállapodtak, hogy egy sebesültvivő járőrrel egy tisztet fognak küldeni, aki fel lesz hatalmazva a megbeszélésre. 13 órára a jelzett időben meg is érkeztek és a Kilián vázlatát hozták, hogy hol vannak Maléter emberei és hol vannak a felkelők. Ezen a megbeszélésen jelen volt egy szovjet altábornagy és egy vezérőrnagy, valamint két ezredes, továbbá Borbély őrnagy, Kovács alezredes és konok ezredes. A szovjet altábornagy Maléter tervével egyetértett és kérését elfogadta és intézkedett, hogy ne lőjék a Kiliánt még akkor sem, ha onnan lőnek. Ugyanezen a napon Maléter felhívta a főügyeletet és a honvédelmi minisztert, kereste, annak távollétében Szanati alezredessel közölte, hogy menjen a H.M.-hez és jelentse, hogy a terv a következő: 13,45-kor meg fogom rohamozni a Kilián jobb és balszárnyát és megtisztítom a felkelőktől. Hogy a szovjet csapatok által biztosítva legyek, ill. hogy azok engem ne lőjenek, a következő tervet dolgoztam ki : Hordágyon vöröskeresztes járőr egy tisztet fog vinni a szovjetekhez. A hordágyon lévő tisztnél vázlat lesz, melyen megjelölöm, hogy az épületben melyik részeket ne lőjék a szovjetek. Tehát menj és ezt jelentsd a miniszternek.”

Most pedig ismerkedjünk meg azzal a jelentéssel, amit Berki Mihály tábornok 1989-ben a Legfelsőbb Ügyészség megbízásából állított össze Maléter rehabilitálásával kapcsolatban. Berki Mihály értékelése korrekt, szigorúan ragaszkodik a tényekhez, érezni benne a szimpátiát és lelki azonosulást az ártatlanul kivégzett tábornoktárssal. Jelentéséből egyértelmű pozitív képet kapunk Maléterről, de ennek alapján sem állíthatja senki, hogy forradalmár és szabadságharcos volt! Nézzük a jelentés egyes részleteit:

Maléter Pál nem bűnös a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekményben…..A fegyveres csoportok vezetői előtt is nyíltan hirdette, hogy kommunista és ne higgye valaki, hogy a régi rendet, a kapitalistákat akarja visszahozni. Nov. 3.-án kijelentette, hogy ha Mindszenty vissza akarja szerezni a papi birtokokat, mi is ott leszünk, de fegyverrel!….Elkötelezettje volt a szocializmus ügyének és nem tett a rendszer ellen egyetlen lépést sem…….Maléter 28.-a előtt nem állt át. Maléter nem értett egyet a nemzetőrség Királyék által kidolgozott szervezetével. Azzal ti. hogy minden fegyveres tagja lehet annak. November 2. -án Maléter jelentést tett Nagy Imrének. Hogy amennyiben a Király elleni vádak bebizonyosodnak, nov. 4.-én letartóztatja őt. Nagy Imre egyetértett.

A jelentésből egyértelműen megmutatkozik, hogy a Nagy Imre per, benne Maléter és a többi vádlott egy hamis vádakon alapuló koncepciós per áldozata volt. A vádlottakat ártatlanul végezték ki. Maléter Pál ellentmondásos személyisége, mely származása, neveltetése és későbbi életútja között fennáll, valamint a forradalom alatti tevékenysége még évtizedekig foglalkoztatni fogja a történészeket. Mártír volt, mert ártatlanul, kommunista elvtársai olyan vádak alapján végezték ki , amiket nem követett el.

Tisztelet és szánalom neki, mint minden mártírnak, de hősi mítoszt ne fonjunk köré, mert akkor meghamisítjuk a történelmet és elorozzuk a dicsőséget azoktól a hősöktől, akik fiatal életüket valóban a forradalom oltárán áldozták fel.

Az, hogy Maléter Pálból és a hozzá hasonló kommunista tábornokból az 1989-es un. rendszerváltás után a magát Történelmi Igazságtétel Bizottság / T.I.B./ -nak nevező társaság reform-kommunista vezetői hogyan próbáltak nemzeti hőst faragni, azt az okt. 29 és nov. 3. közötti időszak ismertetésénél mutatjuk meg.

Azonban nem csak Maléter Pál harcolt 28.-ig a forradalmárok ellen, hanem szinte az egész hadsereg, -Elenyésző kivételtől eltekintve és akkor is csak egyénileg- magáévá tette a Párt és a Kormány álláspontját és tűzzel - vassal harcolt a kommunista rendszer megvédéséért.

 

Ennek bizonyítására álljon itt a ” szigorúan titkosított” jelentésekből néhány, melyek ezt minden szónál világosabban bizonyítják: A jelentéseket a csapatok és különböző honvédségi intézmények küldték a Honvédelmi Minisztériumnak.

 

Okt. 24.-én. szerda. Ezen az estén több civil csoport jelent meg a Zrínyi Akadémia kapujában, akik fegyvert követeltek, mondván : ha magyarok vagytok, fegyvert adtok, nem nézheti a honvédség, hogy a munkásokat lövik a városban. Márton ezredes ezen csoportokat távozásra szólította föl és fegyvert nem adott ki az Akadémiáról. Éjjel civilek jöttek a Kossuth Tüzértiszti Iskola elé, fegyvert és lőszert követeltek. A parancsnokság tüzet vezényelt, 5 halott és több sebesült maradt az utcán. Éjjel Ott László százados parancsot kapott, hogy Kiss századossal és Angeli századossal jelentkezzenek Zolomi ezredesnél, aki a Rádió védelmét vezeti. A parancsot végrehajtani nem tudták, mert a Rádió körül olyan nagy volt a tömeg, hogy azt nem lehetett megközelíteni. Ezt Ott százados jelentette Kovács vezérőrnagynak, aki ezt tudomásul vette, és azzal nyugtatta meg, hogy kb. 1 óra múlva, úgyis itt vannak a szovjet csapatok.

23.-án éjjel Váradi vezérőrnagy civilben a Rádió körül felderítést végzett. Visszatérve a H.M.-be erélyes fellépést és kijárási tilalmat követelt. 24.-én a Zrínyi Akadémia parancsnoka már aktívan tevékenykedett a felkelők ellen. A XIV. Ker.-i kapitányság felmentésére erősítést küldött, amit a felkelők szorongattak. Délelőtt 1O órakor a felkelőket lefegyverezték és elzavarták. 18 Órakor egységeket vezényeltek a tömeg szétoszlatására és a szovjet csapatok szárnyának biztosítására. Ugyanezen a napon Zentai G. alezredes parancsnoksága alatti egység 8 felkelőt elfogott és átadott az Á.V.H.-nak

Szentes, a légvédelmi tüzérosztály jelenti: A reggeli rádióadásból tudomást szereztünk a budapesti eseményekről. Személyes kapcsolatot létesítettünk a városi és járási pártbizottsággal, továbbá felfegyvereztük őket.

A kecskeméti hadtest parancsnoka Gyurkó Lajos vezérőrnagy, politikai helyettese Sucin József alezredes, azt a parancsot adja, hogy az Arad-Temesvár környékéről érkező szovjet páncélos hadosztály előtt biztosítsák az utat, hogy zavartalanul menetelhessen Budapest felé. Ezen a napon a hadtest törzs megteremtette a kapcsolatot és az együttműködést a helyi szovjet parancsnoksággal, a tanáccsal és a pártbizottságokkal

25. csütörtök. A Zrinyi Miklós Akadémia tovább folytatja a felkelők elleni hajtóvadászatot. A kora reggeli órákban 5 foglyot adnak át az ÁVH.- nak. Parancsot kap az Akadémia, hogy a Miskolc felöl érkező vonatot tartóztassák fel, mert azon felkelők jönnek Budapestre. Az Akadémiáról kiküldött egység a vonat érkezése előtt felrobbantja a sínt. Később tüzet nyitnak a vonatra, két halott, öt sebesült…fegyvereseket nem találtak. A nap folyamán több akciót hajtanak végre közösen az ÁVH. egységeivel. Több alkalommal tűzharcra kerül sor. A foglyokat mindannyiszor az ÁVH.-nak adják át.

Kaposvárról jelenti a hadosztály törzs: A 24.-én létrehozott kommunista aktíva csoport tovább folytatta a csapatoknál a felvilágosító munkát. Röplapokat készítettünk, ami a következő napon repülőgépről a városban szét lett szórva. Ez időben fokozódott a harci kedv azért, hogy a lövészezred Budapestre menjen az ellenforradalom leverésére.

Zalaegerszeg, a tüzérezred jelentéséből: Nagy tömeg vonul fel a Fő térre és tüntettek a pártbizottság előtt. Honvédségi egységeket vezényeltek ki a tüntetők szétoszlatására. Ekkor a Pártbizottság ablakából tüzet nyitottak, aminek következtében 3 halott és 5 sebesült maradt a kövezeten.

Aszód, a gépesített ezred parancsnokának jelentéséből: A Bp.-re vezényelt egységünk tűzharcba keveredett a Timót u.i szertárnál a felkelőkkel. Az ezred parancsnoka Fülöp Pál alez. Kijelentette: Aki nem lő a felkelőkre, azt lelövöm!

Nyíregyháza, a lövészezred jelenti: A tüntető felvonulók a Fő téren és a laktanya előtt gyülekeztek. Miután nem sikerült a felvonulást békés eszközökkel feloszlatni, az ezred kivezényelt egységei kézigránátokat dobtak a tüntetők közé. 21 sebesült.

Cegléd, a tüzérezred parancsnoka jelenti: A tüntetés feloszlatása nem sikerült békés ezközökkel. A tüntetők ellen sortüzet kellett vezényelni. Két halott.

Dunapentele, a légvédelmi tüzérezred jelenti: Felvonulók a laktanya elé jöttek és fegyvert követeltek, hogy Budapestre mehessenek harcolni. A felszólításra nem távoztak. Így kénytelenek voltunk sortüzet vezényelni a tömegre. Két halott és 16 sebesült maradt a kövezeten.

26. péntek. A Zrínyi Miklós Akadémián tovább folyt a felkelők elleni katonai tisztogató hadművelet és tovább mélyült a párttal való spontán együttműködés. Ezen a napon került sor a VIII. Ker.-i P.B. felfegyverzésére. Ugyanezen a napon az akadémiáról kivezényelt csapatok szovjet harckocsik segítségével felszámoltak egy 7O főből álló felkelő csoportot.

Zalaegerszegen a felháborodott tömeg felvonulásokat szervez és fenyegetően lép fel a pártbizottság épülete előtt. Az ezredparancsnok 5 rohamlöveget és gyalogságot küld a pártbizottság felmentésére. Tisztázatlan körülmények után, - egyesek szerint a P.B.ablakából kezdődően - tűzharc keletkezik. Három halott és öt sebesült marad a téren.

Esztergomban, ezen a napon folyamatosan zajlanak a tüntetések, felvonulások. Egyik tüntető csoport egy busszal a fekete kapun keresztül a hadosztályparancsnokság elé vonult, hogy fegyvert kérjen a szovjetek elleni harchoz. Miután felszólításra nem távoztak el, a parancsnokság előtt álló harckocsi ágyújából tüzet nyitott a buszra, majd a parancsnokság ablakaiból gyalogsági fegyverekkel lőtték a fegyvertelen tömeget. 12-14 halott és sok sebesült maradt a helyszínen.

Már az egész országban elterjedt, hogy Budapesten a Corvin-köz és a Kilián laktanya a forradalom két ” fellegvára” A Kiliánról minden katona tudta, hogy ott a műszaki építő zászlóalj katonái voltak elhelyezve. Így minden parancsnok szemében, akik szemben álltak a forradalommal, megbízhatatlannak tűnt minden műszaki zászlóaljban szolgálatot teljesítő katona. Ez tűnik ki az alábbi jelentésből: ” A székesfehérvári műszaki építő zászlóalj parancsnoka kérésére a zászlóaljnál kint lévő fegyvereket a hadtest parancsnokságra beszállítottuk.”

Verpeléten a nehéz-harckocsi ezred parancsnoksága szilárdan kézben tartotta az egységet, rendszeresen járőröztek, védték az objektumokat és több alkalommal kerültek szembe a felkelőkkel. Az okt. 26.-i jelentésben egy 21O fős csoport lefegyverzéséről számolnak be.

Dunapentele: Az előző napi sortűz hatására újabb, még nagyobb tüntetőcsoport indul el a laktanyához. Mivel felszólításra sem távoznak, sőt fenyegetően lépnek fel, újabb sortűz a figyelmeztetés, ahol a felkelőknek három halott és hat sebesült a vesztesége.

Ezen a napon kerül sor hivatalosan, a Párt központi vezetőségének javaslatára a Partizánszövetség mozgósítására és felfegyverzésére.

27. szombat.

A kecskeméti gépesített ezred Bp.-re vezényelt parancsnoka jelenti: A HM. Körül erős tűzharc fejlődött ki. Ez idő alatt a HM.- en keresztül szoros összeköttetésben voltunk a HM és környékét védő szovjet parancsnoksággal. Ugyanez idő alatt főleg az esti sötétedés után állandó járőrözést hajtottunk végre, a Marx tér, Margit híd, Parlament, Alkotmány u. által bejárt területen. Kb. 22 órakor az ezred parancsnoka a második zászlóalj .és a harckocsi zászlóalj parancsnoka a HM- be ment eligazításra a Corvin elleni roham megindításával kapcsolatban. Az eligazítást Kovács vezérőrnagy a Hadműveleti csoportfőnök és Lascsenkó szovjet altábornagy, valamint a Bp-en állomásozó szovjet páncélos alakulatok parancsnoka tartotta. Az eligazítás lényege: Az ezred személyi állománya 28O fő, szovjet páncélgépkocsikon és szovjet harckocsik támogatásával O6.OO órakor 2o perces tüzérségi előkészítés után megrohamozza három irányból a Corvin mozit.

A Petőfi Akadémia parancsnoka jelenti: Nagyszabású akciót hajtottak végre Budakeszin és környékén, ahonnan 134 főt hoztak be. Ekkor már mintegy 3-4OO fő elfogott felkelő volt az Akadémia fogságában. Ezen a napon a Széna téri felkelők egy zsákmányolt páncélgépkocsival az Akadémia előtt haladtak el. Az Akadémia védői tüzet nyitottak. A gépkocsit kilőtték, négy halott és négy sebesült maradt hátra.

A budapesti őrzászlóalj naplójából: A hadműveleti csoportfőnökségről a következő parancsot kapjuk . A Széna- téri felkelő csoportot le kell fegyverezni. Ha nem hajlandók semmire, meg kell őket támadni, és fel kell számolni.

Nagyatádról jelenti a páncéltörő tüzérosztály parancsnoka:

Nagyatád rendjének biztosítására járőröket szerveztünk, melyek többségében tisztek és továbbszolgáló tiszthelyettesekből álltak. Fő feladatuk volt, hogy a városban lévő objektumokat, -járási pártbizottság, járási tanács, üzemek, stb.- védelmezzék. Estefelé járt az idő, amikor Berzence községből a határőrség kért segítséget saját maguk biztosítására, mivel a tömeg meg akarta támadni őket. Ugyanis aznap délután a községben szintén tüntetés zajlott le és a tüntetés feloszlatása alkalmával fegyveres beavatkozás vált szükségessé, melynek következtében két férfi és két nő lett halálos áldozat.

Bajáról a légvédelmi tüzérosztály parancsnoka megerősíti: A bajai helyőrség parancsnoka Ferenczy alezredes a helyőrség alakulatainak parancsnokaival egyetértésben elhatározta a katonai diktatúra bevezetését. Tatán a harckocsiezred katonái tűzharcot vívtak a felkelőkkel, 6 halott és 14 sebesült vesztesége lett az ellenforradalmároknak.

Kaposvári hadosztályparancsnokság felhívása:

A politikai bizottság határozata: A harc a hatalomért folyik. Aki ellenünk áll, az ellenforradalmár. A párt és a kormány elment a végsőkig a hibák felszámolásában. Akinek ez sem jó ,az nem a népi demokráciát , hanem az ellenforradalmat akarja.

Katonák! Kommunisták!

Tegyetek meg mindent a proletár hatalom megvédéséért. MDP politikai bizottsága.

Ebből azonnal tiszti vagy katonai gyűlést kell tartani és sokszorosítva leadni.

Közölni a megyei és járási pártbizottsággal.

Bp. 1956 X.27. Molnár Lajos százados sk. Pol oszt vez.

28.-a vasárnap

Kaposváron délután 3-kor újból összeült a nemzeti tanács, hogy határozatot hozzon a hatalom átvételéről a kiadott 16 pont alapján. A honvédség képviselői azzal a feltétellel vettek részt, ha a párt és a tanács képviselői is jelen vannak. Ez így is történt. A honvédség képviselői, vezetőjük Molnár Lajos Pol. Oszt. Vez. A semlegességet és a többpártrendszert nem fogadta el. Követelték Kunszabó és a tüntetések szervezőinek letartóztatását. Nagy Imre rádiónyilatkozatának felolvasása után, melyben elrendelte az ÁVH megszüntetését, a Hadosztályparancsnok intézkedett az ÁVH épületének átvételére és őrzésére. Az ÁVH: tagjait a laktanyában helyeztük el biztonságuk megőrzése végett.

Kaposvárról jelenti a lövészezred parancsnoka: Nem értünk egyet Magyarország teljes semlegességének kérdésével. Nem értünk egyet a teljes amnesztiával a ” szabadsághősök” részére. Továbbá azzal sem értünk egyet, hogy okt. 23.-át nyilvánítsák nemzeti ünneppé. Nem értünk egyet azzal sem, hogy az állami, társadalmi, kulturális és gazdasági élet területén érvényesüljön a megfelelő rátermettség és képzettség, pártállástól függetlenül. Végül nem értünk egyet a szabad választások kérdésével.

A dombóvári tüzérezred jelentéséből:

A reggeli órákban megválasztott forradalmi munkástanács látogatást tett az alakulat parancsnokánál, akitől fegyvert kértek a megalakuló nemzetőrség részére. Kovács János százados tudatta a tanács képviselőivel, hogy fegyvert nem ad ki a laktanyából.

 

A Szegedre vezényelt kiskunmajsai lövészezred jelentéséből:

Szeged helyőrségben a híd biztosítását végző szovjet katonák meleg étkezése nem volt biztosítva, melynek pótlását ezredünk konyhájáról biztosítottuk. A kiskunmajsai helyőrségben ezen a napon újabb tüntetésre gyülekeztek, melyet Kerekes Szilveszter alezredes, akkori ezredparancsnok helyettes erélyes parancsára feloszlattak. Kiskunmajsa környező faluiban kisebb gyülekezések voltak, azonban ezeket a kirendelt honvéd személyek feloszlatták.

 

Szabadszállás, a tüzérezred jelenti: Ezen a napon a felvonuló tömeget csak sortűzzel lehetett feloszlatni. 2 halott és 33 sebesült lett a sortűz következménye.

 

A fenti idézetek a csapatok jelentéseiből szóról-szóra lettek leírva! Ezekből egyértelműen kiviláglik, hogy míg Maléter a Kiliánban, a hadsereg országszerte az ÁVH.-val, és a Szovjet Hadsereg csapataival közösen az “ellenforradalmi banditák” ellen harcolt, addig mindezek ellenére a forradalom az egész országra kiterjedt. Minden nagyobb városban, de a falvakban is előbb a kommunista szimbólumok, - vörös csillagok kommunista és szovjet emléktáblák - lettek leverve, az emlékművek ledöntve, majd sor került a pártházak, a tanácsházak, a rendőrségek elfoglalására, a régi rendszer legtöbb vezetőjének leváltására. Megalakultak a forradalmi és nemzeti bizottságok, és megkezdték a közigazgatás átvételét. Megkezdődött a harcoló csoportok átszervezése a Nemzetőrség egységeivé.

 

Október 23 és 28 . között Budapesten a forradalom teljes győzelmet aratott. A kezdetben spontán és szervezetlenül harcoló felkelők, a hozzájuk csatlakozó II. Világháborút megjárt harci tapasztalatokkal rendelkező katonák segítségével, ütőképes harci egységekké kovácsolódtak. Az ellenségtől elvett fegyverekkel, -ezek között nehézfegyverek, ágyúk, sőt harckocsi is volt- de főleg benzines palackokkal vették fel a küzdelmet és értek el világraszóló sikereket.

A legnagyobb forradalmi harccsoportok megérdemlik, hogy név szerint is meg legyenek említve.

Mindenekelőtt a Corvin-közi harccsoportot kell megismerni, mivel ez alakult meg legelőször, már 23.án éjjel. Itt folytak a leghevesebb harcok. Ez volt a legszervezettebb és legnagyobb létszámú.- a hozzá csatlakozó kisebb csoportokkal együtt, jóval meghaladta az ezret.- A Corvin-közi parancsnoksággal szoros együttműködésben harcoltak azok a felkelők, akik a Kilián laktanya Körúti és Üllői-úti szárnyába fészkelték be magukat és innen folytatták a harcot. A Práter u.-i iskola volt a Corvin-köz ellátó bázisa. Az itteni konyháról látták el meleg élelemmel rendszeresen a harcolókat. Itt őrizték a harcok során fogságba esett szovjet katonákat és elfogott ÁVH.-okat is.

Nincs mód, hogy e tanulmányban minden harcos nevét megemlítsük, -bár megérdemelnék! Azonban aki kíváncsi a neveikre, az a Kerepesi temető 21-es parcellájában megtalálja a harcok alatt elesett hősi halottak neveit ( akiket itt temettek el , mert a más temetőkben nyugvó hősök sírjait a Kádár-rendszer éveiben felszámolták, hogy ne emlékeztessen senkit a forradalomra ). A megtorlás és bosszúállás éveiben kivégzettek sírjait pedig a köztemető 3O1-es parcellájában.

Az életben maradottak nevei közül három nevet feltétlenül meg kell említeni . Iván Kovács László, a harccsoport első parancsnoka, akit a megtorlás éveiben kivégeztek. Pongrátz Gergely aki a csoportok összevonása után a főparancsnok lett, és Lassan György aki a Práter u.-i iskola parancsnoka volt. Ők szerencsére mindketten elmenekültek és évtizedeken keresztül az USA-ban az emigrációban folytatták a forradalom emlékének ápolását.

Másik jelentős harccsoport a Széna tér és környékén alakult és itt tevékenykedett. A csoportban nagyon sok ipari tanuló harcolt, akik a közeli ipari tanuló iskolának és az otthonnak voltak növendékei. A forradalom első szakaszában , okt 23.és 28. között. Ezt a csoportot érte a legtöbb támadás a honvédség részéről, mert a csoport elszánt vezetése és akciói nagy szálka volt a rogyadozó hatalom szemében. Legsikeresebb akciójuk, a Maros utcai ÁVH. -s központ és a Külügyminisztérium elfoglalása volt. A szovjetek ellen különösen a nov. 4.-i orvtámadás után harcoltak sikeresen és elszántan.A harcosok közül meg kell említeni Szabó-bácsit, az egység parancsnokát, aki köré valóságos legendát szőttek ragaszkodó harcostársai és Ekrem Kemál Györgyöt, aki bátorságával és merészségével az egyik legsikeresebb alparancsnok volt. Mindketten Kádár bitófáján fejezték be hősi életüket. Szerencsére életben maradt Bánkuty Géza, a” szénatéri motoros” aki mint népszerű és közismert többszörös országos bajnok, mágnesként vonzotta a maga köré a harcolni vágyó fiatalokat. Külfödre menekülve ma, az emigráció egyik legismertebb vezetője.

Önmagát Széna téri harcosnak vallotta az akkor még kiskorú, de 18.születésnapja után ártatlanul kivégzett Mansfeld Péter is!

Feltétlenül meg kell említeni a Baross tér és környékén harcoló csoportot. E csoport jelentősége azért emelkedik ki, mert a főváros legforgalmasabb újának, a Rákóczi útnak a torkolatában, a Kerepesi útnak a bejáratánál helyezkedik el, ami az Üllői út mellett, a másik legfontosabb felvonulási útja volt a támadó szovjet csapatoknak. Ennek a csoportnak meghatározó szerepe volt a Köztársaság-téri Pártház felderítésében és későbbi ostromában. Érdekességként megemlítjük, hogy míg 28-ig a forradalom elszánt ellenségei, a reform-kommunisták sok vezetője zsidó volt, addig az egyik legelszántabb forradalmi csoportot szintén egy Nikelsburg nevű zsidó fiú vezette, akit a megtorlás éveiben szintén kivégeztek.

Jelentős harci csoportok jöttek létre még, a Móricz Zsigmond köréren, Újpesten, Csepelen, Kispesten, a Boráros téren, a Várban, és még több helyen. Ezek a csoportok ebben az időszakban alakultak és teljes szervezettségüket csak néhány nap múlva érték el. Ezért nagyobb jelentőségük főleg nov. 4-e után, a hitszegő szovjet támadás után mutatkozott meg, amikor jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak.

Minderről alig esik szó az un. 56-os Intézet tanulmányában. Ezzel szemben megismerkedhetünk azzal, hogy a Párt milyen erőfeszítéseket tett a “Rend helyreállítására” Névszerint megismerhetjük a DISz. , a Párt Politikai Bizottsága, Központi Vezetősége, a különböző Pártbizottságok tagjait, a hazánkba érkezett szovjet vezetőket, valamint Nagy Imre munkatársait. De a forradalom valódi hőseiről alig esik szó.

Napjainkban a reform-kommunisták minden igyekezete arra irányul, hogy az 1956-os forradalmat úgy próbálják meghamisítani, hogy az a kommunizmus megjavítására irányuló kísérlet volt. Ennek megfelelően a forradalom vezetői, hősei és mártírjai is a kommunisták, ill. a reform-kommunisták voltak. Ezért szerepel a tanulmányban több száz kommunista neve és csak elvétve egy-egy forradalmáré. A forradalom egyes eseményeinek beállítása, értékelése néha olyan egyoldalú és nyakatekert, hogy az szinte nevetséges és szánalmas lenne, ha nem lenne tragikus.

Ennek illusztrálására álljon itt egy példa az un. 56-os Intézet tanulmányából: “Október 24. én színre lépett a forradalom győzelmét eredményező újabb fontos erő. A miskolci MDP megyei első titkára Földvári Rudolf a PB. korábbi tagja, élére állt annak a küldöttségnek, amely vállalta a követelések 21 pontjának eljuttatását Nagy Imréhez. Így veszített erejéből az a nézet, hogy mindaz ami Pesten történik az ellenforradalmárok aknamunkájából bújt elő, a követeléseket nem a csőcselék akarta rákényszeríteni a miniszterelnökre, hanem egyik elvtárs terjesztette elő azokat a pontokat, amelyek közül számos kiolvasható Nagy Imre korábban megfogalmazott programjában is.”

Itt lóg ki a lóláb! Szerintük 24. én a forradalom győzelmét eredményező fontos erő nem az volt, hogy Budapesten a forradalmárok felvették és sikeresen folytatták a harcot az ÁVH. a Honvédség és a Szovjet Hadsereg egységei ellen, hanem az , hogy egy kommunista, a Miskolci megyei PB. első titkára küldöttség élén vállalta a reformkövetelések eljuttatását Nagy Imréhez. Az Intézet tanulmányában furcsán értékeli a 25.-én a Parlament előtti sortüzet is. Szerintük Szerov szovjet altábornagy adta ki a tűzparancsot, aminek több mint 1OO halálos és 3OO sebesült áldozata volt.

Azzal azonban adós marad a ” tanulmány “ ( udvariasságból mindig tanulmányt írtunk és írunk, de szívesebben használnánk a propagandabrossúra megnevezést ) hogy kinek adott parancsot Szerov, ki továbbította azt a Parlamentbe és a környező épületek tetején elhelyezkedett Zöld ÁVH-s és a felfegyverzett Partizánszövetség egységeinek, és kik adták ki a végső tűzparancsot? Egyedül Szerovot tenni felelősé a tömegmészárlásért, nem más, mint felmentést adni a tűzparancs továbbítóinak és végrehajtóinak, valamint elködösíteni a parancs valódi kiadójának kilétét.

Végső következtetés az okt. 23. És 28. között lezajlott eseményekről:

Ezen idő alatt a forradalom és szabadságharc harcosai a Pesti Srácok és a hozzájuk csatlakozók, akik nem a kommunista rendszer megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtak fegyvert, győzelemre vitték a forradalmat! A félelmetes és mindenható pártállam napok alatt összeomlott. A Bp.-re vezényelt szovjet egységek súlyos veszteségek árán sem tudták a ” rendet helyreállítani.” Az ÁVH. minden vonalon defenzívába vonult. Ez volt a forradalom dicsőséges győzelemre vivő szakasza. Ekkor ismerete meg a Világ, Magyarország, és Budapest, nevét, még azok is akik soha nem hallottak rólunk. Ez alatt az öt nap alatt a Párt, a kormány, Nagy Imrével az élén, a kommunisták és reform-kommunisták, mindent megpróbáltak a forradalom fegyveres leverésére. Csak amikor ez nem sikerült és a forradalom az egész országban győzött, hogy mentsék, ami menthető, “elismerték a forradalom győzelmét”. Tették ezt azzal a sunyi szándékkal, hogy a harcok befejezésével a forradalmárok leteszik a fegyvert, és akkor reformokkal és ígéretekkel helyreállítják a ” Rendet” Nyilván az Ö rendjükre gondoltak, a reformerek rendjére, ahol nincs helye semmiféle radikális, “ellenforradalmi” követelésnek Ezt a következő napok eseményei fényesen bizonyítják.

A szabadság napjai

Mint az előző részben láttuk, okt. 23.és 28. között a forradalom az egész országban győzelmet
aratott, annak ellenére, hogy a Párt, a kormány, az ÁVH, a hadsereg, a Szovjet Hadsereg, a
kommunisták és refom-kommunisták mindent megtettek a kommunista rendszer
megmentéséért. Azonban az elmúlt napok bebizonyították, hogy az alapjaiban rothadt, mindenki
által utált rendszert, néhányezer bátor, elszánt forradalmár meg tudja dönteni. Ez csak azért volt
lehetséges, mert az ország lakósságának elsöprő többsége egyetértett a “felkelők” követeléseivel
és erkölcsileg, majd napról-napra növekvő mértékben fizikailag is támogatta a rendszer
megdöntéséért folyó harcot. Holttestek összeszedése a harcok szünetében a József körút - Pál
utca sarkánál. 1956. október 28. A már megdöntött kommunista rendszer utolsó és elkeseredett próbálkozása volt, hogy a forradalom követeléseinek látszólagos elfogadásával megakadályozzák a további radikális jobbratolódást, a forradalom teljes kibontakozását, mert akkor kommunisták,
reform-kommunisták, kollaboránsok és a rendszer haszonélvezői együtt kerültek volna a
történelem süllyesztőjébe.

Nagy Imre nehéz helyzetben volt. A forradalmi követelések a Szovjetunió számára
elfogadhatatlanok voltak. Ugyanis ennek két legfontosabb pontja a Szovjet csapatok kivonása és a
többpártrendszer bevezetése volt. Mikoján figyelmeztette a magyar vezetőket, hogy ”
Feltétlenül útját kell állni minden további jobbratolódásnak.”

29.-én Nagy Imre az Országos Pártközpontból, (mert eddig ott tartózkodott, szovjet
páncélosok védelme alatt) áttette székhelyét a Parlamentbe. Első és legfontosabb intézkedése az
volt, hogy a felkelők tegyék le a fegyvert és az országos sztrájk szűnjön meg. Ez a két alapvető
intézkedés egyértelműen bizonyította, hogy a forradalom elismerése csak taktikai, a figyelmet
elterelő lépés volt. Mert miért kell letenni a fegyvert, amikor a forradalom győzött, de még a
Szovjet csapatok Budapesten tartózkodnak és még 29-én, sőt 30-án is voltak összecsapások
felkelők és szovjet csapatok között, a legfontosabb budapesti objektumokat, pedig még 31-én is
szovjet csapatok védték? Az egész nemzet országos sztrájkkal tett hitet a forradalom
támogatása mellett. Miért szüntették volna be a sztrájkot, amikor a forradalom legfőbb
követelései még nem lettek teljesítve?

Ekkor léptek színre azok a forradalmi erők, melyek szerették volna továbbvinni az eseményeket
és nem elégedtek meg Nagy Imre “langyos” javaslataival, melyek nem érintették a Párt
vezető szerepét, a Varsói Szerződést , a szovjet csapatok kivonását.

A Győri Nemzeti Tanács ultimátumot küldött Nagy Imrének, hogy amennyiben nem áll a
forradalom mellé, a Dunántúl lakóssága a budapesti szabadságharcosok segítségére siet.
Fevetődött egy ellenkormány létrehozásának lehetősége is. Volt példa arra , hogy egy-egy vidéki nemzetőr egység “kötelékben” utazott fel Pestre és ott csatlakozott valamelyik felkelő csoporthoz.

Dudás József vezetésével megalakult a “Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány”
mely nem ismerte el a Nagy Imre kormányt és az ENSz- hez fordult katonai
segítségért. Ezek voltak a valóban forradalmi tettek és éppen az ilyenek elterjedésének
megakadályozására került sor a “forradalom elismerésére.” Nem véletlen, hogy az un.
56-os Intézet a tanulmányában ezeket káros, veszélyes cselekedetként értékeli. Nagy Imre abban reménykedett, hogy a forradalom győzelmének elismerésével a harcok
megszünnek, és az állam vezetését a kompromittált kommunisták leváltásával a reform-kommunisták kezére sikerül átjátszani. Ezt elsősorban a fegyveres erőknél kellett biztosítani, hiszen ezekben a napokban a fegyvereké volt a szó. Félő volt, hogy egy-két napon belül a hadseregen belül megindul a bomlás és az a Néphadsereg mely az elmúlt napokban döntő mértékben a felkelők ellen harcolt, kisebb részben passzív, semleges magattartást tanusított, látva, hogy az egész országban győzött a forradalom, elzavarja moszkovita tisztjeit, parancsnokait és a forradalom mellé áll. Ezt meg kellett
akadályozni, mert a hadsereg átállása visszavonhatatlanná tette volna a változásokat.

A későbbiekben látni fogjuk, hogy voltak olyan hazafias érzelmű fiatal tisztek és katonák, akik
már okt. 26.-án, 27.-én a laktanyákban, -parancsnokaik tiltakozása ellenére- forradalmi
katonatanácsokat hoztak létre, felvették a kapcsolatot a civil forradalmi szervezetekkel. Még
olyan esetek is előfordultak, hogy tüzéregységek fontosabb útkereszteződéseknél, folyami
átkelőknél tüzelőállásba vonultak, hogy felvegyék a harcot az esetleg közeledő ellenséggel.

Jellemző volt a csapatok hangulatának megváltozására, hogy a rétsági páncélosegység katonái Pálinkás /Pallavicini/ őrnagy vezetésével kiszabadították Mindszenty József hercegprímást fogságából és újpesti forradalmárokkal együtt Budapestre kisérték. Útjuk valóságos diadalmenet volt.

Miután Nagy Imre elismerte a forradalom győzelmét, a hadsereg élére ” forradalmi “/?/ vezetőket
választottak. E vezetők legfőbb ténykedése az volt, hogy ezeket a valóban forradalmi
katonatanácsokat leváltsák és helyettük megbízható kommunistákból, állítsanak fel
forradalmi katonatanácsokat. A tüzelőállásban lévő egységeket visszaparancsolták a
laktanyákba és elrendelték a legszigorúbb tüzelési tilalmat. Ezekről a hazaáruló tényekről
mindennél világosabb képet adnak azok a parancsok, amik okt. 30. és nov.3. között mentek ki
a csapatokhoz és azok a jelentések, melyeket a csapatok küldtek a minisztériumba.

Mielőtt rátérnénk a ” szigorúan titkos ” jelentések ismertetésére, nézzük meg, hogy az un.
56-os Intézet tanulmányában hol vannak a csúsztatások és, hogy kik lettek a hadsereg
“forradalmi”/?/vezető.

A fejezet első oldalán ez olvasható: “A négy napja harcban álló hadseregnek pihenésre,
átcsoportosításra, erősítésre volt szüksége.” Azonban ez a mondat félrevezető! Nem derül ki
belőle, hogy ki ellen állt harcban a hadsereg? Az olvasó azt is hihetné, hogy az ellenséges Szovjet
Hadsereggel. Pedig a hadsereg eddig -sajnos- csak a fekelők ellen harcolt.- Ezt az előző
fejezetben idézett dokumentumok bizonyították- . A 6. oldalon ez olvasható: “A felkelők tárgyalási pozícióját erősítette, hogy a Kilián, a fegyveres harcok hősének tekintett Maléter Pál ezredes is támogatta álláspontjukat. “Ez a mondat a mellébeszélésnek, a megtévesztésnek is az iskolapéldája! Köztudott tény, hogy Maléter Pál csak a felkelők ellen harcolt. Ebből a mondatból, pedig éppen az ellenkezője tűnik ki. Azt a nyilvánvaló hazugságot nem merték leírni, hogy Maléter Pál a Kilián hőse volt, csak azt, hogy “harcok hősének tekintett”. Ki tekintette annak? Senki! Csak a reform-kommunista
propagandagépezet próbálta hőssé kozmetikázni.

És most nézzük meg kik lettek a hadsereg forradalmi vezetői? A Honvédelmi Minisztérium
Forradalmi Bizottságának vezetője Váradi Gyula vezérőrnagy a páncélos és gépesített
csapatok parancsnoka lett. Az előző fejezetben már találkoztunk a nevével és a következő
fejezetben is fogunk. Röviden annyit, hogy nála hithűbb kommunistát nehezen találtak volna az
egész hadseregben.

Vezérkari Főnöknek azt a Kovács István vezérőrnagyot nevezték ki , aki öt napig a
Szovjetekkel a legszorosabb együttműködésben harcolt a forradalmárok ellen. Az ő nevével is
találkoztunk az előző fejezetben és fogunk találkozni a következőben is.

Mindkét tábornok legfőbb igyekezete az volt okt. 31.és nov. 3. között, hogy a hadsereg erkölcsi állapotát és harci értékét minél jobban meggyengítsék, hogy a nyilvánvalóan bekövetkező szovjet támadáskor ne tudjon számottevő ellenállást kifejteni.
A jelentésekből látni fogjuk, hogy amikor , okt. 31.-én megindult a friss szovjet csapatok
beözönlése, a Minisztériumból utasítás ment a csapatokhoz, hogy a másodéves katonákat
szereljék le. Tehát a kiképzett katonákat leszerelték. /Melyik katona nem örül, ha hazamehet?/
Csak a kiképzetlen újoncok maradtak a laktanyákban. Ugyanakkor leszerelték azokat az egyetemistákat is akik tartalékos tiszti kiképzésük idejét töltötték a hadseregben. Pedig ezek lehettek volna a hadsereg forradalmi szellemének élharcosai. Elrendelték a szigorú tüzelési tilalmat, ” nehogy provokáljuk a szovjeteket.” Ez a tilalom soha nem lett visszavonva és nov. 4.-én sok kommunista tiszt erre hivatkozva nem engedte, hogy katonái felvegyék a harcot a támadó ellenséggel.
Elrendelték, hogy a lövegekből /ágyúkból/ szereljék ki az ütőszeget, hogy még véletlenül se lehessen lőni azokkal. Bevezetőnek ennyi is elég, de a legaljasabb árulásokra nov.4.-én került sor. Ezekről a következő fejezetben számolunk be.

Most pedig nézzük a jelentéseket, mely dokumentumok a Hadtörténeti Levéltárban találhatók a szigorúan titkos anyagok között.

Október 30.-án-án jelent meg Janza Károly Honvédelmi Miniszter napiparancsa. Ez a parancs szégyenteljes elárulása a forradalomnak és egyetlen célja a forradalom további kibontakozásának megakadályozása. De lássuk a parancsot!

“Harcosok, Tiszthelyettesek, Tisztek, Tábornokok, Elvtársak!

A Magyar Népköztársaság kormánya a vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás
érdekében elrendeli az általános tűzszünetet! Utasítja a fegyveres erőket, csak akkor tüzeljenek,
ha megtámadják őket. …

Álljanak helyt továbbra is szilárdan, a népünk hatalmát féltő dolgozókkal, szólítsák fel
megadásra, szereljék le azokat a felfegyverzett csoportokat, egyes elemeket, akik céltalanul
ontva a magyar vért, a munkások, parasztok, néphez hű értelmiségiek, szocialista jövőjét
veszélyeztetik. A Néphadsereg katonái eddigi küzdelmei során, népünk többségének
támogatásával helytálltak a nép hatalmának védelmében és a rend helyreállításában. A rend és a
fegyelem érdekében eddig tett tevékenységéért ezúton mondok köszönetet népünk hű fiainak.

Janza Károly altábornagy, Honvédelmi Miniszter.”

Október 29-én.
A Zrinyi Miklós Katonai Akadémia jelenti:

“Az ÁVH laktanya feloszlatása után több volt ÁVH-s tiszt jelentkezett az Akadémia
parancsnokságon és kérte, hogy saját érdekükben vegyék őket őrizetbe. Ezek a következők
voltak: /Itt 25 ÁVH-s tiszt és tiszthelyettes neve következik./ egyes ÁVH-s tiszteket az
akadémia személyügyi osztályvezetője igazolvánnyal is ellátott.

A volt ÁVH-s tiszteken kívül még két szovjet harcosnak is menedéket nyújtott, akiket később
csapatukhoz irányítottunk. Ezen kívül kilőtt szovjet gépkocsikat és motorkerékpárokat is
bevontattunk az akadémiára és azokat később a parancsnokságuknak, átadtuk. A fent említett
két szovjet katonát magyar egyenruhába átöltöztetve tudtuk csak átküldeni a szovjet
parancsnokságnak.”

A páncélos és gépesített csapatok csoportfőnöksége jelenti, hogy a felkelőktől több középületet
“visszafoglaltak” és közben több foglyot ejtettek.

Janza Károly 29.-i parancsából való a következő idézet, ami még a fegyverben álló
szabadságharcosokra vonatkozik: “Kímélet nélkül szálljanak szembe a fegyveres
bandákkal, ezek kétségtelen, hogy ellenforradalmi banditák.”

Szentesről jelenti a Légvédelmi Tüzérosztály parancsnoka:

“Honvédségi brigád megkezdte Szentes város és járás területén a stencilgépek összeszedését,
hogy ezzel is megakadályozzák különböző ellenforradalmi röplapok kibocsátását?..

Ezen a napon történt, hogy illegálisan megalakult a Forradalmi Katonatanács Bódi Miklós
százados vezetésével. Összeállították követeléseiket és a parancsnokság elé terjesztették. Utána
hatalmas vita alakult ki és már a honvédek is betódultak a tiszti étkezdébe. Ezután a parancsnok
bajtárs felhívta a hadtest parancsnokot és jelentette azt, hogy lázadás tört ki az osztályon belül és
kérte a hadtestparancsnok segítségét a rend helyreállítására és a kezdeményezők
letartóztatására.
Az esti órákban megérkezett a hadtestparancsnokságról Németh Ferenc őrnagy vezetésével a
bizottság, mely bizottságban még jelen volt Kovácsházi százados az elhárító osztályról, /Itt meg
kell jegyezni, hogy az elhárító osztály tagjai ÁVH.-s tisztek voltak és az ÁVH. ekkor már fel volt
oszlatva./ Tenner százados bajtárs a politikai osztályról.
A parancsnokság a következő döntést hozta: Tóth őrmestert letartóztatta, mivel különböző
kémkedéseket hajtott végre a laktanyán belül és ezeket az adatokat a város forradalmárainak
juttatta. Mint a későbbi kihallgatás alatt kiderült, szervezkedés történt és a könnyű lövegeket a
parancsnokságra viszik, akkor szétlövik a parancsnokságot az épülettel együtt. Továbbá a
gépkocsivezetőkből egy brigádot szerveztek, melyet a sorompónál állítottak fel azzal a céllal,
hogy megakadályozzák a forradalmárok elvitelét.”

Nagyatádról jelenti a Lövészezred parancsnoka:
Kuruc Ferenc hadnagy vezetésével 3 egyetemista követelésekkel lépett fel Bottyán százados
felé, ezek az alábbiak voltak:
- Ki a parancsnokságról az elhárító tisztekkel.
- Alakítsák meg a Katonai Tanácsot.
- Magyar ruhát a honvédeknek.
- Ki az oroszokkal.
Erre Bottyán százados Kurucz hadnagynak azt mondta, magát is le kellene tartóztatni és
széttépte a követeléseket tartalmazó papírt.”
Kaposvárról a Lövészezred Parancsnokság jelenti:
A kaposvári Megyei / forradalmi/ Bizottságot honvédségi személyekkel is kiegészítik. Az ezred
részéről Kovács őrnagyot választják be, megbeszélve előzőleg ezt a Hadosztály Politikai
Osztályával. A cél akkor az volt, hogy minél több kommunista vegyen részt a mozgalomban,
hogy azt helyes irányba befolyásolják.

Október 30-án.
A Zrinyi Miklós Katonai Akadémia jelenti:
Dienes ezredes Márton ezredestől parancsot kapott, hogy 10 fővel menjen ki a Corvin közbe az
ottani fegyveres felkelők katonai egységekbe történő megszervezésére. A kiküldött 10 fő
szakaszparancsnok lett. A ” Corvin csoport” szemben állt a Kiliánnal és Márton ezredest
akarta Honvédelmi Miniszternek.
Az Akadémia parancsnok parancsára egy tisztekből álló részleg Végvári Márton őrnagy
parancsnoksága alatt az ÁVH számára rendőregyenruhát szállított Aradi u.-i helységükbe .
A páncélos és gépkocsizó csoportfőnökségről jelentik:
Ezen a napon választották meg a forradalmi bizottságot, de mindjárt hozzáteszi, hogy a Bizottság
semminemű aktív munkát nem végzett. A jelentés szerint Váradi vezérőrnagy a Corvin közbe
ment, hogy a fegyverletételről tárgyaljon. Ugyanakkor Váradi volt, aki harckocsikkal
pártfunkcionáriusokat fuvaroztatott haza.

Dombóvárról jelenti a tüzérezred parancsnokság:
A szovjet katonai parancsnokság látogatást tett a laktanyában, ahol az alakulat parancsnokával
közös együttműködést beszéltek meg arra az esetre, ha támadás érné akár a szovjet alakulatot,
akár a laktanyát. Napközben fegyvert követelő küldöttségek jártak a laktanyában, fegyvert
azonban nem kaptak.
Távmondat érkezett a hadosztályon keresztül a H.M.-ből, melyben utasították az alakulatot az
FKT megválasztására. A távmondat vétele után az ezredparancsnok és a politikai helyettes
összehívta a politikai munkásokat és eligazítást tartott arról, hogy másnap reggelre válogassák ki
azokat a személyeket, akiket az FKT.-be kell megválasztani.

Szabadszállásról a közepes harckocsizó ezred parancsnoksága jelenti:
Szabadszálláson a délelötti órákban a tanácsháza előtt nagy tömeg gyülekezett. Miután a tömeg
nem távozott és erőszakosan követelőztek, Herceg Bertalan százados a levegőbe figyelmeztető
lövést adott le. Ennek ellenére sem oszlott el a tömeg, benyomták a kommendánsi hivatal ajtaját,
ekkor Angyal Károly őrnagy helyőrség kommendáns a biztosításra kirendelt két harckocsival
tüzet vezényelt, a harckocsik a levegőbe lőttek. A katonák a levegőbe lőttek, azonban Fekécs
József százados párttitkár három kézigránátot dobott a tömeg közé. A helyőrség kommendánsi
hivatalba behatoló személyt agyonlőtték.
Három halott, 15 súlyos és 30 könnyű sebesült lett ezen a napon a tüntető tömegből.

Kecskemétről a hadtestparancsnokság jelentéséből:
A politikai osztály beosztottjai olyan feladatot kaptak, hogy menjenek ki a csapatokhoz,
ismertessék a helyzetet, és ha valahol is katonai tanács akarna alakulni, azt sehol ne engedjék
létrehozni.
Délután parancs érkezett az FKT megalakítására.. Raduly őrnagy páttitkár megkérdezte Gyurkó
vezérőrnagy elvtárstól, hogy mi lesz, már teljesen kicsúszik a kommunisták kezéből a vezetés?
Ezért javasolta, hogy az FKT. megválasztását elő kéne készíteni, ily formában, hogy a párt
szempontjából megbízható elvtársak kerüljenek az FKT-ba.

Kaposvárról jelenti a lövészezred parancsnokság:
Az ezred állományának kétharmad része gépkocsin Budapestre távozott. Az egység
parancsnoka Bötykös István százados, politikai helyettese Virovecz százados, TÖRF. Papp
Béla százados. Az egységet úgy indították útba Kaposvárról, hogy az ellenforradalom leverésére
megy.
Budapesten a Petőfi laktanyában lettek elhelyezve. Itt Bötykös századostól parancsot
kaptak, hogy válasszák meg alegységenként a Katonai Tanács tagjait. Ez a választás abból a
szempontból jól sikerült, hogy a Katonai Tanács tagjai többségükben párthű, párttag, ill. párton
kívüli tisztek lettek.

Október 31-én
A Nagykanizsai lövészezred parancsnoksága jelenti:
Ebben az időben kialakult az igazi kommunisták testvéri összefogása. Az ezredagitátor
irodájában minden éjjel ég a villany és tárgyalnak. Ide jönnek azok a kommunista tisztek, akik
hűek maradtak a párthoz és megbeszélik a feladatokat. Elhatározzák: illegalitásba vonulnak és
szervezték az illegális kommunista pártot.

Dombóvárról a tüzérezred parancsnokság jelentéséből:
A parancsnokok és a politikai helyettesek hangoztatták, hogy lehetőleg olyan személyeket kell a
Forradalmi Katonai Tanácsokba beválasztani, akik a múlt időszakban minden tekintetben
megállták a helyüket.

Szabadszállásról a harckocsizó ezredparancsnokság jelentéséből:
A hadosztálytól parancs jött a Forradalmi Katonai Tanács megalakítására. Az ezredparancsnok
és szűk törzse a katonai tanács megalakítását halogatta, de felsőbb utasításra el kellett rendelni a
megalakítást. Az ezredtörzsön belül igyekeztünk megbízható párttagokat a tanácsba
beválasztani.

Kalocsáról jelenti a lövészezred parancsnoksága:
Felsőbb utasításra az esti órákban megalakult a Forradalmi Katonai Tanács. Tisztjeink a tanács
megválasztását nem helyeselték, de mivel a katonai tanács megválasztására parancs volt,
javasolva lett 13 fő, melyből 7 olyan tiszt lett beválasztva, akik feltétlenül megbízhatók voltak.

Székesfehérvárról a hadtestparancsnokság jelenti:
A gépkocsivezető iskolán Bauer százados követeli 500 géppisztoly kiadását a Nemzetőrség
részére. A kérést a parancsnokság elutasítja.

Lentiből jelenti a lövészezred parancsnokság:
A Lenti-i forradalmi tanács túl radikális követelésekkel lép fel, ezért a parancsnokság a Lenti
forradalmi tanács letartóztatását tervezi.

A Pápai lövészhadosztály jelenti:
A hadosztály egyik magasrangú és beosztású tisztje, Mór ezredes Csehszlovákiába való
távozása előtt 31.-én meglátogatta a pápai repülőtéren szolgáló szovjet barátait, akik
“megsúgták ” neki, hogy a szovjet hadsereg beavatkozik és lebeszélték szándékáról. Ekkor,/adta
ki a hadosztályparancsnok azt a ” látnoki” / nov.1.-én / parancsot, amelyben megparancsolta,
hogy a Nemzeti Bizottságok és Forradalmi Tanácsok kérését, utasítását a csapatok nem
hajthatják végre, de még az elöljárótól kapott parancs végrehajtását sem kezdhetik meg, csak az
ő jóváhagyása után.

A hadsereg október 31.- november I. hangulatának jellemzésére és ezen belül a hadsereg nagyon sok alakulatának állásfoglalására álljon itt jellemző példaként az alábbi idézet:
“Október 30.-a után tétlenség lett úrrá rajtunk. A katonák társasjátékot játszottak vagy
kibámultak a kerítésen. Akiket tudtunk, járőrbe küldtük, látszatfeladattal. A tisztek a katonákkal
beszélgettek, vagy kártyáztak. A Mindszenty-beszéd után éreztük, hogy most így, vagy úgy de
eldől az ország sorsa és ezen belül a miénk is. A beszéd nyílt állásfoglalás volt a régi rend
visszaállítása mellett, -és mindez az állami tulajdonban lévő Magyar Rádióban hangzott el, az
egész ország lakósságához.- hogy várhatunk: vagy az ellenforradalom arat elsöprő győzelmet,
vagy valaki a vezetésben észbe kapva, összefogva a hozzánk hasonlóan tétlenségre kárhoztatott
erőkkel, ha polgárháború árán is, de megmenti a népi hatalmat.”

November 1.
A Hadműveleti Csoportfőnökség jelenti:
November 1.-én a délelötti órákban megerősítették, hogy nagyobb szovjet erők lépték át a
határt Záhony és Záhony déli kőrzetében, valamint a román határ felől. Először több száz, majd
több ezer , keletről - nyugati irányba vonuló szovjet harckocsiról érkezett jelentés.

Kovács vezérőrnagy és Szűcs ezredes / mint új VKF és hadműveleti csoportfőnök / a
legszigorúbban megtiltottak minden ” provokációt” és utasítást adtak, hogy a
helyőrségparancsnokok vegyék fel a kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival és
tegyenek meg mindent a polgári lakósság szovjet ellenes hangulatának leszerelésére.

A tűz megnyitását az illető parancsnokok a legszigorúbb felelősségre vonás mellett megtiltják.

Ekkor futottak be a Honvédelmi Minisztériumba az első összesítő jelentések a
nemzetőrségekről. Fel kell itt hívni a figyelmet, hogy a november 1.-i jelentések értelemszerűen
az október 31.-i állapotot mutatják. Ezen a napon már 4500 fő volt felfegyverezve, folyamatos
szervezés és kiképzés alatt. Nem nehéz elképzelni, hogy központi irányítás és a honvédséggel
való szoros együttműködés mellett ezek az egységek 3-4 nap alatt létszámban, szervezettségben,
fegyverzetben megerősödve több tízezres ütőképes csapattá válhattak volna. Mert forradalmi,
hazafias lelkesedésben nem volt hiány, csak kevés vezető volt, aki ezt magáévá tette.
A nemzetőrség gyors fejlesztésének különösen Budapesten lett volna jelentősége, mert a
helyismerettel rendelkező harcosok, akik minden pincét, átjáró házat, padlást ismernek, feltétlenül
döntő fölényben vannak az idegen, a várost nem ismerő, nehezen tájékozódó ellenséggel
szemben.

Igy ír erről egy katonai szakember, a közelmúltban elhunyt Király Béla, a nemzetőrség parancsnoka:

“A harcok sikere taktikailag is érthető. A kisebb - nagyobb szabadságharcos csoportok remekül
használták a szovjet típusú fegyvereket és helyesen alkalmazták a szovjet típusú szovjetpartizán
taktikát. Rajtaütöttek az ellenségen, összpontosított tűzzel nagy veszteséget okozva neki és
dolguk végeztével eltűntek. Sokszor kis csoportokra bomlottak, ha kellett teljesen szétszéledtek,
hogy előre megbeszélt helyen újra egyesüljenek, vagy egyénenként más - más csoporthoz
csatlakozva folytassák a harcot. Ha kellett később , másokkal új egységet alakítva ismét
felvegyék a harcot. Ez a rendkívüli rugalmasság egyszerűen verhetetlenné tette a szabadságharcosokat a forradalom első szakaszában.”

És, ha ez a harcmód ilyen sikeres volt a forradalom első szakaszában, amikor a spontán alakult
felkelő csoportok a szovjetek mellett az ÁVH-val és sokszor a honvédséggel is szembekerültek,
a fegyvereiket innen-onnan szerezték, vagy az ellenségtől vették el . Milyen sikeresen
harcolhattak volna, ha szervezetten a honvédséggel együtt , fegyverrel, lőszerrel bőségesen
ellátva veszik fel a harcot? Ez el lett szabotálva!
A II. Rákoczi Ferenc katonai középiskola IV. Éves növendékei jelentik, hogy ha nem
kapnak fegyvert, elhagyják az iskolát és csatlakoznak a felkelőkhöz.
Belina Ferenc III. Éves növendék kijelenti: ” a felállítandó zászlóaljat harcba kell vetni a
szovjet csapatok ellen.”
Ugyanakkor a tisztikar elkeseredett, a “Horthysta és egyben népellenes tisztek” rehabilitálásának
lehetőségétől.

 

Zrinyi Miklós Katonai Akadémiáról jeletik:
A Kilián laktanyából 10 főből álló felkelő csoport megjelent a Bajcsy Zsilinszky laktanyában és
az Akadémiáról kirendelt őrségtől fegyvert kért. Zentai alezredes parancsára a fegyverek
kiadását megtagadták. Nagy Imre százádos parancsnoksága alatt 8 főt a Nádor u.-i pártház
védelmére rendeltek ki.
Tovább folyt az egyes objektumok védelme és a különböző járőrözések. Különös esemény nem
történt.

Kiskunfélegyházáról a tábori tüzérezred parancsnoka jelenti:
Ezen a napon még több alkalommal tisztek és polgári személyek jöttek fegyverért és lőszerért,
de mi hivatkoztunk arra, hogy nekünk csak rendszeresített fegyverünk van, és így nem kaptak.

Pécsről jelenti a kirendelt nagyatádi lövészezred parancsnoka:
Reggel 9-kor megtörtént a Forradalmi Katonai Tanács választása. Előzőleg előkészítő
munkát folytattak a hű párttagok, hogy megbízható emberek és a parancsnok is bekerüljenek a
tanácsba.

Zalaegerszegről a Harckocsizó ezred jelenti:
Előkészületeket tettek a szovjet csapatok elleni harchoz, felvonultak és tüzelőállást foglaltak a
Zala hídjánál. Ezzel szemben Várpalotán a Harckocsikat üzemképtelenné tették, hogy azokat ne lehessen felhasználni a szovjet csapatok ellen.

A Műegyetem Katonai Tanszékéről jelentik:
Kovács István vezérőrnagy a Honvéd Vezérkar Főnöke szigorú utasításba adja, hogy a
szovjetekre lőni semmiképpen sem szabad.

November 2.
A Honvédelmi Minisztériumban uralkodó szellemre jellemzőként álljon itt, hogy a Honvéd
Vezérkar Főnöke , A Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Bizottságának tagja miként
nyilatkozott ezen a napon. Ezt olvashatjuk Cinege Lajos: “Visszaemlékezések 1956″ című
könyvében:
“1956. Nov. 2.-án a kora esti órákban a pártközpont Nádor u. 28.sz. alatti épületében
néhányan összegyűltünk?.. Megszólalt a telefon? Kovács István tábornok az újonnan kinevezett
Vezérkari Főnök jelentkezett és harsányan mondta: Jelentem a pártnak, hogy erős
harckocsi zúgást észlelünk Szolnok Debrecen térségben. Milyen irányban? -kérdeztem-
Budapest irányába. Köszönöm a párt nevében, - válaszoltam.”
Így reagált a szovjet agresszióra a Vezérkar főnöke, akinek az lett volna a fő feladata, hogy
felkészítse a hadsereget az agresszorral való szembeszállásra.

A hadműveleti csoportfőnökség jelentéséből:
November 2.-án és 3.-án állandóan érkeztek a jelentések a szovjet csapatok nyugatra, majd
később minden irányban történő szétágazó felvonulásáról. Több helyőrségből jelentették, hogy a
szovjet csapatok körülzárták őket. Ezekben a napokban Kovács vezérőrnagy jóformán
állandóan a Parlamentben volt. Szücs ezredes a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodott,
kivéve 3.-át, amikor őt is berendelték a Parlamentbe. Trepper ezredes is visszament a
miniszteri irodára, ahol más feladatkörben dolgozott. A hadműveleti csoportfőnökség
lényegében egy regisztráló szervvé változott, jelentéseket vett, valamint vidéki csapatok felé
kisebb jelentőségű ügyekben intézkedett.

A Kilián repülőtiszti iskola jelenti Szolnokról:
A városi forradalmi tanács kezdeményezésére 1200 üveget töltenek meg benzinnel a város
védelmére.
Ugyanakkor jelenti, hogy a repülőtér védelmére kirendelt légvédelmi tüzérüteget magasabb
parancsra visszavonták, pedig ezen a napon vették körül a szovjet páncélosok a repülőteret.

Dombovárról jelenti a tüzérezred parancsnoksága:
A Forradalmi Katonai Tanács több tisztet kihallgatott abból a célból, hogy megtudja
állásfoglalásukat. A beszélgetést Révfalvi Zsigmond őrnagy vezette. A megidézett tisztek mind
kiálltak elvük mellett. A szovjet hadsereg elleni harcról kijelentették, hogy nem hajlandók ellenük
fegyvert fogni.

Orgoványból jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága:
A Forradalmi Tanács a községből követelte, hogy csapatunk adjon ki megfelelő mennyiségű
fegyvert és lőszert a partizánharc megkezdéséhez, valamint a Nemzetőrség felállításához.
A fegyver kiadását a parancsnok megtagadta.

November 3.
A Honvédelmi Minisztérium vezetői annyira ” óvták” a hadsereget a ” provokációtól”,
hogy csírájában igyekeztek elfojtani minden olyan kezdeményezést, ami a az idegen betolakodók
elleni védekezés sikerét, de legalább a támadókra leadott első, gyors, meglepetésszerű rajtaütés
lehetőségét biztosította volna.
A Honvédelmi Minisztériumból és a Vezérkari Főnökségről olyan parancsok mentek ki a
csapatokhoz, amelyek minden körülmények között megtiltották a fegyverhasználatot. Az
útkereszteződéseknél, hidaknál tüzelőállásban lévő lövegeket visszarendelték a laktanyákba.
Elrendelték, hogy a lövegekből szereljék ki az ütőszeget, így azok használhatatlan ócskavassá
váltak. Ezeket a hazaáruló központi utasításokat egyes helyi parancsnokok ” továbbfejlesztették”
oly módon, hogy pl. a Nemzetőrségnek éles helyett gyakorló kézigránátokat adtak ki. Máshol a
harckocsi aknákhoz nem adtak gyújtószerkezetet, így azok használhatatlanok voltak.
Ilyenkkel és hasonlókkal számtalannal találkozunk ezekben a napokban.

Pécsett az egyetem katonai tanszékének tisztjei azt mondták, az alakulóban lévő egyetemi
zászlóalj tagjainak: ” nem volna értelme felvenni a harcot a túlerőben lévő szovjet csapatokkal.”

Kaposvárról jelenti a lövész hadosztály parancsnoksága:
Adorján százados parancsot adott Kaposvár védelmének, elsősorban páncélos védelmének
megszervezésére. A tervet aznap estére elkészítették. A törzs tisztjei zömmel ezt a tervet ” vicc”
tervnek nevezték el. Véleményük az volt, hogy a szovjetek elleni harc esztelenség, ezért ezzel
nem értenek egyet. A tisztek zöme az éjszaka folyamán lakására távozott.
A hadosztály felderítő alosztályának vezetője Farkas Sándor főhadnagy parancsot kapott, hogy
a Taszár környékén lévő szovjet csapatok helyét, létszámát, erejét derítse fel.
A felderítést végző tisztek közül Csonka Ferenc hadnagy és Cselik Kálmán tizedes a szovjet
csapatokhoz ment és kérte őket, hogy jöjjenek Kaposvárra, mert a hadosztályparancsnokot, a
hadosztály törzsfőnökét és a politikai osztály vezetőjét börtönbe vitték. Ugyanakkor részletes
tájékoztatást adtak a kaposvári objektumok helyéről.

Táborfalváról jelenti a tüzérezred parancsnoksága:
Szovjet harckocsik 10,50-kor zárták körül a laktanyát. A harckocsizó egység parancsnoka
felvette a kapcsolatot az ezredparancsnokkal, ahol olyan megegyezés jött létre, hogy egyik fél
sem fog a másikra lőni. A szovjet harckocsik a lőszer raktárat is körülvették. Erre az
ezredparancsnok parancsot adott az ott lévő ütegnek a laktanyába való bevonulásra. Ez szintén
csak a szovjet és magyar ezredparancsnok megegyezése alapján sikerült. Az ezredparancsnok
megnyugodva a szovjet parancsnokkal való megegyezés alapján elrendelte az őrség
csökkentését és az általános pihenőt. Ezek után az ezredparancsnok a lakására távozott.
A nagyatádi egység tisztjei élen a parancsnokkal, egységüket elhagyták. A katonák egy része ,
mivel nem volt vezetés alatt, a Mecsek felé vette az irányt.
A 1480.-alakulat tisztjei is hazamentek. Más különösebb esemény nem volt.

Ez a sötét cinizmus minősíthetetlen! A veszély pillanatában magukra hagyni a katonáikat,
elárulni a nemzetet, a legaljasabb bűntény, amit egy parancsnok elkövethet!

És most térjünk vissza a forradalom eseményeihez. Október 29.-én a párt legsötétebb vezetői
a Szovjetunióba menekültek. A középvezetők, -Párt, szakszervezeti, tanácsi funkcionáriusok,
ÁVH-s tisztek, szovjet laktanyákban kértek menedéket. /Ezekből lettek a Pufajkások a
szovjet csapatok helyismerettel rendelkező” idegenvezetői” Róluk később lesz szó./ A kisebb
vezetők vagy vidéki rokonoknál próbáltak elbújni, vagy igyekeztek alkalmazkodni az új
helyzethez.
29.-én indult meg az angol és francia csapatok támadása Egyiptom ellen. A forradalom és
általában a magyar ügy szempontjából ez nagy negatívum volt. Ugyanis egy hét alatt a Magyar
forradalom a Világ nagy hírügynökségeinek elsőszámú témája volt. Ekkor még azok is
megismerték Magyarországot, akik eddig azt sem tudták, hogy van Magyarország. Az egyiptomi
háború a figyelmet nagyrészt elterelte rólunk.
Október 30.-án Nagy Imre bejelentette, hogy megszűnik az egypártrendszer. Meg kell
jegyezni, hogy ez, abban a szituációban nem volt szerencsés intézkedés. Ugyanis nem csak a
hagyományos, történelmi pártok bontottak zászlót, -Kisgazda párt, Szociáldemokrata párt,
Nemzeti Parasztpárt / Petőfi párt néven/, hanem önjelölt pártvezérek, politikai akarnokok, több
tucat pártot hoztak létre, igyekezvén meglovagolni a forradalmat. Így az az impozáns nemzeti
egység, ami az egypártrendszer és kiszolgálói, valamint a Szovjet Hadsereg ellen egy hét alatt
kialakult, kezdett megbomlani,és sokan már elkezdték a maguk kis pecsenyéjüket sütögetni.
Pedig ekkor lett volna szükség a legnagyobb összefogásra, hogy a kivívott eredményeket tovább
lehessen fokozni, ill. az újabb szovjet támadásra felkészülni.

30.-án született meg a terv a nemzetőrség felállítására. Ez a terv valójában nem volt más, mint a
forradalmat győzelemre vivő fegyveres harcosok lefegyverzésére született kísérlet. A terv szerint
a 18 évnél fiatalabb felkelőket lefegyverzik. Pedig tudjuk, hogy a legelszántabb
szabadságharcosok a Pesti Srácok voltak, akik halált megvető bátorsággal pusztították az
ellenséget. Az idősebb fegyvereseket -aki akar- a honvédséggel és a rendőrséggel közösen
Nemzetőr egységekbe osztanák be.

El lehet képzelni azt a Nemzetőrséget, ahol százezer katona és többtizezer rendőr közé
néhányezer felkelőt sorolnak be! Ráadásul a Nemzetőrség Főbb vezetői a régi nomenklatúra
alakjaiból kerülnének ki.

A Deák-téri Rendőrfőkapitányságon határozták el kik lesznek a Nemzetőrség vezetői.

Parancsnoknak Király Bélát jelölték, aki megromlott egészségi állapota, de főképp ingadozó
politikai jelleme miatt, nem a legszerencsésebb választás volt. Helyettesének Kopácsi
Sándort választották, akinek szilárd kommunista meggyőződése biztosítéknak látszott, hogy a
nemzetőrségbe nem szivároghatnak be “ellenforradalmi ” elemek.

Ezen a napon volt az elhíresült Köztársaság-téren lévő Pártközpont ostroma. Ezt sokan,
sokféleképen magyarázzák. A lényeg: Az ÁVH-t 28-án feloszlatták. Ennek ellenére 30-án
még két szakasz ÁVH-s őrizte a pártházat. Amikor felkelők érdeklődtek, hogy kik
tartózkodnak az épületben, tűzharc keletkezett, mely a pártház elfoglalásával végződött. Az
ostrom alatt mindkét oldalon sok halott és sebesült volt a veszteség. A feldühödött tömeg a
védők közül többet /elitélendő, de érthető módon/ meglincselt. Ezt a sajnálatos tényt használta
fel a hazai kommunista vezetés, a tényeket sokszorosan felnagyítva és dramatizálva, a szovjet
vezetés felé , igazolandó a második szovjet beavatkozást.

A fehérterror és ellenforradalom tobzódását szajkózták évtizedeken keresztül. Pedig bátran
állítjuk, ez volt a világ legtisztább forradalma! Minden hazug híreszteléssel szemben az egész
forradalom alatt 29 /huszonkilenc/ ember lett népítélet áldozata.

A Francia forradalom több tíz ezer, az 1919-es tanácsköztársaság több száz, a” Nagy Októberi
Szocialista Forradalom” több millió áldozatot követelt. Ezzel szemben a
12éves kommunista terrort, -mely máig is megszámlálhatatlan áldozat áldozatot
követelt,- mindössze 29 lincseléssel egyenlítette ki a tömeg.

30.-án jelentkezett először a Szabad Kossuth Rádió Itt hangzott el a szállóigévé vált néhány
mondat:

 

“Hazudtunk éjjel-nappal minden hullámhosszon.”

Ezen a napon történt, hogy a VIII. és IX. Kerületben eddig szétszórtan harcoló felkelő csoportok közös parancsnokságot hoztak létre a Corvin-közben és főparancsnoknak Pongrátz Gergelyt választották meg. Az így összevont csapatok létszáma megközelítette a kétezer főt. Ez tetemes erő volt és látni fogjuk a későbbiekben, a nov. 4.-i támadásnál, amikor a hadsereg / elenyésző részétől eltekintve/ tétlen maradt, a Corvinisták vették fel a küzdelmet a legnagyobb sikerrel de sajnos a legnagyobb veszteségek árán.

Október 31.-én dőlt el a forradalom sorsa!

A szovjet vezetés 30.-án még lehetségesnek tartotta , hogy Nagy Imrének
sikerül az eseményeket abban a mederben tartani, amit a szovjet vezetés még
elfogadhatónak tartott. Azonban a Budapesten tartózkodó Mikoján a következőt
jelentette Moszkvába: “A fegyveres felkelés felszámolása békés úton lehetetlen. A felkelők
pártházakat, nyomdákat, telefonközpontokat foglalnak el, továbbá fordulópont várható
Magyarország nemzetközi politikájában is , tehát úgy gondoljuk, Konyev elvtársnak
haladéktalanul Magyarországra kell jönnie.”31.-én ismét összeült a szovjet vezetés és ekkor a
fegyveres beavatkozás mellett döntöttek. Konyev marsal a Varsói Szerződés egyesített
csapatainak főparancsnoka kiadta az utasítást a kijelölt csapatoknak a Magyarországra történő
bevonulásra és maga is Szolnokra érkezett, ahol kiadta a nov. 4.-i támadási parancsot.

Moszkvában állították össze a megszállás utáni magyar kormány tagjainak névsorát is.
Valószínűleg ezen a napon árulta el Kádár és Münnich a forradalmat és álltak a szovjet
beavatkozás mellé.

Mivel az MDP atomjaira hullott szét a kommunistákat új pártba kellett összefogni. Így került sor
ezen a napon a Magyar Szocialista Munkáspárt / MSzMP /megalakítására. Nem érdektelen az
új kommunista párt intézőbizottságának névsorát áttekinteni:

Kádár János, Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Szántó
Zoltán, Lukács György.

Ezen a napon a Kilián laktanyában került sor az előző napon elhatározott Nemzetőrség
megalakítására. A kormány részéről jól képzett és nagy tapasztalattal rendelkező katonák,
tábornokok és politikusok vettek részt az alakuló ülésen. A felkelőket lelkes, hősiesen harcoló,
de tapasztalatlan fiatalok képviselték, akik nehezen látták át azokat a veszélyeket -szinte
csapdákat,- melyeket a volt kommunisták állítottak.

Király Béla a Nemzetőrség kijelölt parancsnoka megnyitó beszédében a forradalom
vívmányainak megőrzéséről beszélt és 3 pontban foglalta össze a vívmányokat fenyegető
veszélyeket:
Restaurációs kísérletek, melyek ellen fegyvereinkkel fel kell lépni.
Reakciós zavarkeltés.
A szovjet csapatok késlekedése Budapest kiürítésében, amelyet minden
rendelkezésre álló békés eszközzel siettetnünk kell.

Jellemző, hogy amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szovjet páncélosok ezrei özönlenek az országba,
azzal a szándékkal, hogy leverjék a forradalmat, akkor legfontosabb feladatnak a restaurációs
kísérletek és reakciós zavarkeltés elleni harcot tartották, melyek ellen fegyverekkel kell fellépni.
Ugyanakkor a szovjet csapatok Budapestről való kivonulását békés eszközökkel kell siettetni.
Ehhez nem kell kommentár.

Ha valóban a forradalom megvédését tűzték volna ki célul, akkor 3 nap alatt “csodákat” lehetett
volna művelni. Az országban olyan nagy volt a lelkesedés és olyan nagy volt a szovjetek elleni
gyűlölet, hogy egy rádióban közzétett általános mozgósítással, vagy néhány korosztály
behívásával , a honvédség, a fegyveres felkelők, a Nemzetőrség, esetleg a rendőrség
összevonásával akár 3-400.000 fős népfelkelő hadsereget lehetett volna talpra állítani.
Amennyiben a honvédség riadókészültségben, harcra készen áll nov. 4-én, maga mögött érezve
a felfegyverzett nemzet támogatását, olyan meglepetésszerű első csapást mérhetett volna a
szovjet erőkre, hogy azok komoly veszteségeket szenvednek. Majd népfelkelő és
partizánmódszereket alkalmazva, hosszú “tisztogató hadműveletekre” kényszeríthették volna a
megszálló idegen csapatokat. Ha a kormány nem egy kommunista követségre menekül, hanem
illegalitásba vonul és onnan szervezi az ellenállást a külföldi visszhang is fokozódott volna
mellettünk.

Igaz ez az ellenállás nagyobb emberveszteséggel járt volna, de ne felejtsük el a szovjet
megszállás után 200.000 ember menekült ki az országból. Ez is veszteség volt, sokkal nagyobb,
mint bármilyen fegyveres ellenállás esetén történt volna.

Nem igaz, hogy a szovjetekkel szemben reménytelen lett volna minden ellenállás! Ezt csak az áruló reformkommunisták hirdetik, hogy leplezzék azt az aljas árulást, ami nov. 4.-én bekövetkezett, egy 100.000 fős hadsereg, -a világ hadtörténetében páratlan- fejveszett önlefegyverzése, fegyverletétele, amit a hadsereg szégyenteljes szétzavarása követett.

Az, hogy ennek nem kellett volna így történni , csupán egyetlen számadatot tekintsünk át.

A második szovjet támadás megindulásakor /nov.4.-én/ a hadsereg páncélelhárításra alkalmas
lövegeinek csupán elenyésző töredéke volt tüzelőállásban. Ezek közül a megkésett riadó, a
megtévesztő parancsok, a tisztek többségének távolléte, vagy eltávozása miatt mindössze 23
löveg vette fel a tűzharcot a benyomuló szovjet csapatok ellen. Ez a 23 löveg összesen 15
ellenséges egységet semmisített meg. Nevezetesen: 8 harckocsit, 1 páncélgépkocsit, 2
önjáró sorozatvetőt, 2 tehergépkocsit, 1 személygépkocsit. A járművekből kiugráló szovjetek és
ÁVH-ok nagyrészét gyalogsági fegyverekkel semmisítették meg. Néhánynak sikerült
elmenekülni. Lelőttek egy IL-28 mintájú repülőgépet is, melynek 3 főnyi személyzete szintén
életét vesztette.

Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi történt volna abban az esetben, ha a hadsereg
hozzávetőleg 3000 páncélelhárításra alkalmas lövege harcra felkészülten, tüzelőállásban és
hasonló elszántsággal veszi fel a küzdelmet. Mekkora veszteséget okoztak volna ezek a
betolakodóknak? És akkor még nem beszéltem a harckocsiaknákról, a páncélelhárító
kézigránátokról és a benzinespalackokról, ami nem volt elhanyagolható tényező, hiszen a szovjet
páncélos erőknek éppen ezek okozták a legnagyobb veszteséget.

A szűk utcákban forgolódó harckocsikkal szemben a fedezékből vagy a házak ablakaiból
benzines palackot dobó harcos feltétlenül előnyben van.

Tehát a hadsereg harcnélküli, szégyenteljes megadása nem volt más, mint a forradalom és
szabadságharc elárulása. És ez az árulás itt kezdődött , a Kilián 31.-i értekezletén, ahol a
fő veszély a “jobbratolódás” volt és semmit nem tettek a valódi veszély , a szovjet
támadás fogadására.

Itt kell megemlíteni, hogy Vietnámban egy népfekelő, partizánhadsereg mért megszégyenítő
vereséget az USA hadseregére.Néhány évvel később, Afganisztánban, szintén egy népfelkelő,
partizánhadsereg kényszerítette az ország elhagyására a világ legerősebb szárazföldi hadseregét.
A közelmúltban pedig a maroknyi Csecsen nép vívta ki függetlenségét, hasonló módszerekkel a
200 milliós Oroszország hadseregével szemben.

November 1.-én

Már az egész világ tudta, hogy az ország katonai megszállása elkezdődött, csak a magyar
katonai vezetés dugta homokba a fejét, ill. szándékosan szabotálta az ellenállásra való
felkészülést. A politikai lépések csak taktikai időhúzó, meddő kisérletek voltak az események
remélt megváltoztatására.

Nagy Imre több alkalommal magához hivatta Andropov szovjet nagykövetet és magyarázatot
kért az újabb szovjet csapatok felvonulásával kapcsolatban. A válasz minden esetben
mellébeszélő, időhúzó volt. Ezt látni kellett volna Nagy Imrének, de különösen a katonai
vezetésnek, hiszen mindenről pontos értesüléseik voltak.

A Varsói Szerződés felmondása látványos lépés volt, de a szovjet terveken semmit nem
változtatott, hiszen a támadási parancs már régen ki vol adva. A Biztonsági Tanács
összehívása is megkésett, mert ennek határozatai csak jóval később éreztették volna hatásukat,
de mint később láttuk a SzU. ezeket figyelmen kívül hagyta.

Közben a szovjet vezetők erre a napra Bresztbe rendelték a lengyel és német vezetőket és
ismertették velük a magyar ügy katonai megoldását. Másnapra Bukarestbe rendelték a bolgár, a
román és csehszlovák vezetőket és velük is közölték, hogy 4.-én megkezdik a magyarországi
ellenforradalom leverését. Az összes kommunista vezető egyetértett a szovjet szándékkal, bár
nem egyforma mértékben. A lengyel vevetők kissé visszafogottabbak voltak és kifejtették, hogy
jobban örültek volna a politikai megoldásnak, de végül is egyetértettek. A német vezetés az első
pillanattól örömmel üdvözölte a lépést és a legszigorúbb büntetést javasolta a” bűnösöknek.”

A románok pedig még a Román Hadsereg segítségét is felajánlották, de a szovjetek
erre nem tartottak igényt.

Ezután következett a legnehezebb feladat Titó megnyerése és beleegyezése. Nov. 2.-ról

3.-ra virradó éjszaka Brioni szigetén folyt a tárgyalás, ahol Titó is segítőkész partnernek
bizonyult. Egyetértett az ellenforradalom leverésével, sőt, segítségét is felajánlotta oly módon,
hogy Nagy Imrét és kormányát kikapcsolja úgy, hogy a Jugoszláv Követségen ad
menedékjogot, de az események folyásába nem engedi beleszólni.

Mit tett ebben a helyzetben a magyar katonai vezetés?

Mint az előzőekben láttuk, a másodéves , jól kiképzett katonákat leszerelték. Ki volt adva a
szovjetekkel szembeni legszigorúbb tüzelési tilalom. Szombaton a laktanyákban maradt katonák
jelentős része is eltávozást kapott. Ehhez járult, hogy a tisztek is otthonukba távoztak, hogy csak
hétfőn kezdik a szolgálatot. Csak az ügyeletes tisztek maradtak a laktanyákban.

Tehát a hadsereg napok alatt jóformán harcképtelenné vált! Ez nem lehetett véletlen! Ez csak a
legfelső vezetésben meghúzódó kommunisták aknamunkájának lehetett az eredménye, akik
titokban -vagy nagyon is tudatosan - abban reménykedtek, hogy a Szovjet Hadsereg ujabb
támadással visszaállítja az előző állapotokat.

A következő fejezetben látni fogjuk, hogy ez nem csak “remény” volt, hanem sajnálatos valóság,
a honvédség vezetésének aljas árulása.

November 3.-án

Ezen a napon az egész országban nyugalom volt. Sok helyen hozzákezdtek a romok
eltakarításához. A harcok alatt elesetteket temették, gyászolták. Az üzemek készültek a hétfői
munkakezdésre. Mindenki a kivívott győzelemnek örült, kivéve a bukott rendszer vezetőit és
haszonélvezőit. Aggodalmat csak azok éreztek akik” testközelből” tapasztalták a szovjet
csapatmozgásokat.

A repülőtereket már 2.-án körbezárták a szovjet páncélosok. A következő napon a Nyugati
határt és fontosabb csomópontokat , a hidak nagy részét, és a fontosabb katonai obiektumokat
szállták meg ill. zárták körül.

Minderről tudomása volt a legfelsőbb katonai vezetésnek, mégis a Honvédelmi Miniszter, a
Vezérkari Főnök és a Hadműveleti Osztály vezetője a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyalt a
Parlamentben a szovjet katonai vezetőkkel. Fel sem merült bennük, hogy a tárgyalások valódi
célja az idóhúzás, hogy szovjet csapatok jobban felkészülhessenek a meglepetésszerü döntő
támadásra. Ráadásul vállalták, hogy a két legfőbb katonai vezető Honvédelmi Miniszter és a
Vezéskari Főnök együtt mennek az ellenség főhadiszállására tárgyalni. -Erre nincs példa a világ
hadtörténetében.

Önkéntelenül felvetődik a kérdés: Nem azért mentek -e oda, hogy megegyezzenek a
szovjetekkel a forradalom eredményeinek eltiprására? Talán abban reménykedtek, hogy hogy
ha együttműködnek , a hadsereget semlegesíteni, netán a szovjetek mellé tudják állítani, akkor az
új vezetésben is megtarthatják poziciójukat? Persze ez csak feltevés, de a következő nap
eseményei erősen ezt a gyanút ébresztik.

A Tökölre ment küldöttség letartóztatása és az azt követő események köré font mártírmitosz
,csak az un. 56-os Intézet Történelemhamisító vezetőinek az agyában született meg.

Már most leszögezzük! Senki nem lesz utólag forradalmár, mégkevésbé nemzeti hős,.azért, mert
elvtársai a hatalomért folyó küzdelemben elitélik vagy kivégzi. Hogy miként igyekeznek az
emberek agyába belemosni hamis elméletüket, arra álljon itt egyetlen példa :

Mint az előzőekben láttuk, a forradalom győzelme meghatározó és döntő mértékben a fegyveres
forradalmárok nevéhez fűződik, akik a Nagy Imre által soha vissza nem vont statárium és
kijárási tilalom ellenére győzelemre vitték a forradalmat. Mégis a “Szabadság napjai” c.
fejezetben Nagy Imre neve 43 szor, Kádár Jánosé 14 szer, Hruscsov 6 szor, Mikoján 5 ször ,
de különböző szövjet és magyar kommunista vezetők nevei is 48 szor fordulnak elő Sztálint és
Gerőt is beleértve. Ezzel szemben a forradalmi oldal képviselői közül Mindszenty neve csak 4
szer, Pálinkás őrnagy 1 szer, Szigeti Attila 2 szer Dudás József 4 szer szerepel. Azonban e két
utóbbi névnél ki van hangsúlyozva, hogy előzőleg mindkettő kommunista volt.

Tehát összesn 111 szovjet és magyar kommunista vezető név szerepel a fejezetben, szemben 9
forradalmár névvel.

A forradalmat győzelemre vivő harcosok közül egyetlen egy sincs megemlítve, még a Corvin-köz főparancsnoka Pongrátz Gergely neve sem

Az egyszerű olvasó ebből önkéntelenül azt olvassa ki, hogy itt magyar és szovjet kommunisták
vitatkoztak a rendszer megjavításáról , a rend helyreállításáról.
Mellékesen volt még néhány akadékoskodó, de győzelmet kivívó forradalmár hős egy sem volt.

Jól jegyezzük meg. A féligazság hazugság!

 

 

 

Megszállás és ellenállás

Mielőtt rátérnénk a nov.4-i hitszegő szovjet támadás részleteinek ismertetésére, mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a világ hadtörténetének legalávalóbb példáját produkálta a magyar hadsereg vezetése. Beleértve az események során felszínre vetődött, „forradalmi” vezetőket is - mert a 100.000 fős hadsereget a forradalom okt. , 28-i győzelme után módszeresen szétzüllesztették és a döntő pillanatban az árulás útját, választották, amikor megtiltották a szovjetek elleni fegyverhasználatot és letetették a fegyvert.

De nézzük a tényeket!

Nov. 3-án szombaton az egész ország örömmámorban égett a kivívott győzelem érzésével. Mindenki a hétfői munkakezdésről, a romok eltakarításáról, az élet újraindításáról beszélt. A világosabban látó politikusok, de főleg a hadsereg vezetői azonban tudták, hogy hatalmas szovjet katonai erők özönlöttek be az országba és ugrásra készen állnak a forradalom leverésére.

Ebben a helyzetben ment tárgyalni Tökölre, a szovjet csapatok főhadiszállására a hadsereg három legfontosabb vezetője, a Honvédelmi Miniszter, Maléter Pál, a Honvéd Vezérkar Főnöke, Kovács István és a Hadműveleti Csoportfőnök Szűcs Miklós. A delegációval ment Erdei Ferenc is, aki bár nem volt katona, tisztában kellett lennie a helyzettel. Meg kell jegyezni, hogy a küldöttség mind a négy tagja a SZU-nak elkötelezett hithű bolsevik volt. Különösen a katonákra vonatkozott ez, hiszen mindhárom a SZU-ban végezte el a katonai akadémiát, ráadásul Maléter és Kovács már a II. Világháború idején átállt a szovjetekhez és partizánként harcolt előző bajtársai ellen. Mindhárom katona fiatalon futott be nagy katonai karriert és ezt nyilván szerették volna a jövőben is megtartani.

Önkénytelenül felvetődik a kérdés, miért a hadsereg legfőbb vezetői mentek „tárgyalni” az ellenség főhadiszállására? Erre sincs példa a hadtörténelemben! Nem az volt-e a cél, hogy a hadsereg lefegyverzése, esetleg átállítása fejében a „tárgyalók” maradhassanak a hadsereg vezetői a forradalom leverése után is? Ezt a feltevést valószínűsítik a küldöttség „letartóztatását” követő órák, napok történései.

A letartóztatott küldöttek már néhány óra múlva együtt tárgyalnak a szovjet parancsnokokkal.

Elkövették azt a hazaárulást, amire nehéz elmarasztaló jelzőt találni. A szovjet katonai térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol jelentősebb ellenállásra lehetett számítani. Ez a forradalom nyílt és durva elárulása volt! - Az ilyen aljas bűncselekményt, ha az áruló kézre kerül, azonnali halállal büntetik! Végül megegyeztek, hogy szovjet fedezet mellett bemennek a Honvédelmi Minisztériumba és onnan tetetik le a fegyvert a hadsereggel. A küldöttség tagjai tisztában voltak azzal, hogy a Szovjet Hadsereg hajnalban megindította a támadását és azt is látták, hogy a tököli laktanya udvarán százával nyüzsögnek a felfegyverzett és pufajkába öltözött magas rangú ÁVH-s tisztek, párt és állami funkcionáriusok és nem lehetett kétséges, hogy ezek a forradalom leverésére várnak, hogy bosszút állhassanak mindazokon, akik, - ha néhány napra is, de- megfosztották őket a hatalomtól. Ennek ellenére vállalták a szovjetekkel való együttműködést.

A páncélosokból, teher és személykocsikból álló oszlop a Soroksári úton igyekezett a város központja felé. Maléter egy KGB-s őrnaggyal, egy magyar ÁVH-s tiszttel és a vezetővel ült egy személygépkocsiban. A Jutadombnál azonban a honvédség 51. légvédelmi tüzérosztálya Szabó Pál őrnagy parancsnoksága alatt, nemzetőrökkel kiegészülve felvette a harcot az ellenséggel. Az oszlopot egy harckocsi vezette. Ekkor Rémiás Pál hadnagy személyesen leadta az első lövést, hogy példát mutasson az ütegnek. Erre a két másik üteg is tüzet nyitott. Kicska János hadnagy és az ütegének katonái a harcjárművekből kiugráló szovjet katonákat és ÁVH- sokat egyéni fegyvereikkel lőtték.

Amikor az első lövés elhangzott, Meszes hadnagy a 31. Lövészezred 7. Századának ittlévő szakaszát riadóztatta. A feléjük közeledő szovjet gépesített egységre /személygépkocsik, harckocsik, sorozatvetők és tehergépkocsik/ Ők is tüzet nyitottak. Kilőttek egy személygépkocsit, egy harckocsit, és egy sorozatvetőt. Több szovjet katona és ÁVH-s meghalt, sokan megsebesültek, az élők egy része a közeli nádasba menekült. A kilőtt személygépkocsi utasai közül csak Maléter és a gépkocsivezető maradt életben. A gépkocsikról leugráló ÁVH-sok és KGB-sek elfogtak néhány fegyveres civilt, akiket helyben agyonlőttek.

Az összecsapás után a járművek és a megmaradt emberek visszatértek Tökölre és innen, telefonon és futár útján levélben keresték a Honvédelmi Minisztériumot. A telefonbeszélgetéseket nem ismerjük, mer nem lettek rögzítve, de megmaradt az a levél, amit a forradalom által Vezérkari Főnökké emelt Kovács István vezérőrnagy küldött, a Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Tanácsa Elnökének, Váradi Gyula vezérőrnagynak.

A levél kommentár nélkül, önmagáért beszél.

Kedves Váradi Elvtárs!

Itt a szovjet elvtársaktól kapott felvilágosítások alapján meggyőződtem arról, hogy a Nagy Imre kormány képtelen magát tartani. A jobbratolódás egyre gyorsabban folytatódik és egyenesen a proletár hatalom elvesztéséhez vezet, a nyílt fasizmushoz és a fehérterrorhoz. Most minden kommunista válaszúthoz érkezett. Úgy hiszem cselekedni kell. Saját erőnk nincs, a hadsereg többé-kevésbé demoralizálva van. Rendőrség nincs. A nemzetőrök titkos, vagy nyílt fasiszták kezén vannak. Az egyedüli kiutat abban látom, hogy a szovjet hadsereg segítségével gyorsan helyreállítsuk a proletárhatalmat és okulva a régi hibákból, visszanyerjük a nép bizalmát. Ehhez azonban az kell, hogy megakadályozzunk minden nagyobb vérontást. És ehhez kérem itt a segítségedet.

A Honvédelmi Minisztériumban lévő kommunistákkal / óvatosan / mindent kövess el, hogy a hadsereg és a többi fegyveres erő minél kevesebb vért veszítsen.

56. 11. 4. Kovács István vezérőrnagy

Itt kell megjegyezni, hogy 1989 után, az un. Történelmi Igazságtétel Bizottság reform-kommunista vezetői mindkét tábornokot forradalmárnak és mártírnak kiáltották ki, mert elvtársaik nem bocsátották meg nekik néhány napos megingásukat és néhány évre bezárták őket. - E közben százakat végeztek ki és tízezreket ítéltek 10-15 éves börtönre. – Természetesen mindketten megkapták a legmagasabb kitüntetéseket és a legmagasabb katonai rendfokozatot, az ezzel járó minden kiváltsággal együtt.

Nézzük ezután miként alakult a katonai helyzet? Mint az előző két részben láttuk, a Magyarországon tartózkodó különleges hadtest csapatai, melynek parancsnoka Lascsenkó altábornagy volt, Kecskemét és Székesfehérvár felöl érkeztek Budapestre okt. 23-án, az ellenforradalom leverésére. Ezek a csapatok csúfos kudarcot vallottak a Pesti Srácokkal vívott küzdelemben és kénytelenek voltak a fővárosból kivonulni és a városon kívül beásni magukat.

Okt. 31. után, amikor Moszkvában eldöntötték a magyar forradalom fegyveres leverését, A Szovjetunióból újabb, friss és nagy létszámú katonaság kezdte elözönleni az országot. Több páncélos hadosztály, hozzávetőleg 3000 harckocsival valamint a kísérő gyalogos és tüzér csapatokkal, továbbá légierővel készült a támadásra.

Szovjet hadtörténeti dokumentumok alapján tudjuk, hogy mekkora erők sorakoztak fel a forradalom leverésére.

A már itt lévő különleges hadtest négy hadosztályból állt. Két gépesített lövészhadosztályból és két légi hadosztályból, melyből az egyik bombázó, a másik vadász volt. Okt. 25-én erősítésül megérkezett Romániából Abaturov hadosztálya. 31-e után érkezett a moszkvai légideszánt hadosztály, Odesszából pedig egy összfegyvernemi hadosztály. A Kárpátontúli katonai körzetből egy összfegyvernemi hadsereg és egy gépesített hadsereg csapatai lépték át a magyar határt. Összesen tehát 19 hadosztály több mint 200.000 katonával várta a támadás megindulását.

November 4.-én hajnalban meglepetésszerűen törtek rá az alvó városokra, laktanyákra, objektumokra. A honvédség, néhány elszigetelt eset kivételével nem tanúsított ellenállást! Ez elsősorban áruló vezetőinek bűne! A 100.000 fős hadsereg, -még ha gyengébb is volt a fegyverzete- felkészülten, tüzelőállásban, hazafias lelkesedéstől fűtött milliókkal a háta mögött, megnehezítette volna a támadók helyzetét.

Most megismétlem az előző részben ismertetett „matematikai” számítást: A magyar hadseregnek hozzávetőleg 3000 olyan lövege /ágyúja/ volt, amelyik alkalmas harckocsik és páncélautók kilövésére. Ezek közül nov. 4.-én mindössze 23 vette fel a harcot! Ez a 23 löveg 16 ellenséges egységet semmisített meg! 8 harckocsit, személy és tehergépkocsit, páncélautót, sorozatvetőt, és egy repülőgépet. Milyen első csapást mérhettünk volna a támadókra, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit?

Tudjuk, a szovjet hadsereget nem győzhettük volna le, mert ha kell, tízszer ennyi katonát is ideküldenek, de egy első csapás után, partizán harcmodorra áttérve hetekig tartott volna az ország megszállása.

De térjünk vissza a szomorú valósághoz!

A 100.000 fős hadsereg szinte teljes egészében tétlen maradt. Ez pedig nem más mint a forradalom elárulása!

Most pedig lássunk néhány „szigorúan titkos” jelentést, ami a fenti állítást alátámasztja. Először az nézzük meg, hogy az egyetemek katonai tanszékeinek tisztjei hogyan viselkedtek a döntő pillanatban, nov. 4-én? Budapestről, a jogi karról jelentik 4-én hajnalban: Az épületben Németh őrnagy, Pataki hadnagy és 20 nemzetőr tartózkodott. Elrendelték a riadót! 8.00-kor Németh őrnagy hazamegy, Pataki hadnagy pedig felhívja Kardos alezredest, a kerületi nemzetőr parancsnokot és utasítást kér. Az utasítás: Fegyverletétel! Ezt vonakodva bár, de végrehajtják. 11.00 és 14.00 között „fegyveresek” szivárognak be az épületbe, és védelemre rendezkednek be. A tanszékről ekkor már senki nincs ott.A Budapesti Közgazdasági Egyetem jelenti: 03.00-kor szovjet harckocsik vonulnak az épület felé. A 60 fős nemzetőrséget a tisztek lefegyverzik! A Budapesti Orvostudományi Egyetem jelenti: Az egyetemisták az Üllői út 26 központi alagsorában helyezték el fegyvereiket, majd a betegek óvóhelyre való szállításában és ellátásában vettek részt. A tisztek pedig otthonukba távoztak. Sopron. Erdőmérnöki Egyetem: Két egyetemista századdal Farkas százados vette át Sopron védelmét. Megoldotta Sopron sorsát! Két századdal kiment Sopron elé. Ő maga pedig felvette a kapcsolatot a közeledő szovjet erőkkel és felvonult a fertődi tüzérekkel. A lövegekből kiszedték az ütőszeget, a gránátokat gyújtó nélkül szállították a tüzelőállásba. A szovjet csapatok így nyugodtan közelítették meg a tüzelőállásokat, mert tudták, hogy a lövegek nem működnek.

Szeged. József Attila Egyetem: Lazúr Barna főhadnagy a nemzetőrség egyik parancsnoka magára hagyja hallgatóit és Jugóba menekül. Pécs. Janus Pannonius Egyetem: „Nem volna értelme felvenni a harcot a túlerőben lévő szovjet csapatokkal” Ezt 3.-án este a tanszékvezető mondta. Másnap hajnalban Szabó őrnagy: „Saját elhatározásomból összehívtam a századparancsnokokat, utasítást adtam, hogy az összes fegyvereket hordják le és rakják le a kijelölt helyre. Majd hazamentem.” Méder főhadnagy:”03 h-kor hazamentem tisztálkodni. 7 h-kor visszajöttem és a hallgatók kijelentették, hogy a Mecsekbe vagy nyugatra akarnak menni. Parancsot adtam, hogy nem mehetnek sehova. Miután parancsomat nem hajtották végre, kifejezésre juttattam, hogy útjaink elválnak és ezzel hazaindultam.

A II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola jelenti, hogy nov. 4.-én a szovjetek körbevették a laktanyát, ekkor a tisztek sorakoztatták fegyver nélkül a hallgatókat, a szovjetek pedig megkezdték a testi motozást. Egyes hallgatók ijedten kiáltottak parancsnokaik felé, mikor szovjet katonák órákat, gyűrűket, öngyújtókat és egyéb értékeket zabráltak el. A tisztek tiltakoztak, mire a zabrálás megszűnt. Ezután a szovjetek felszólították a parancsnokságot, hogy az épületet ürítsék ki. A magyar parancsnokság kérte a szovjet parancsnokot, hogy legalább egy napig maradhassanak a vidéken lakó hallgatók, mivel nem tudnak hazautazni. A szovjet parancsnokság ehhez nem járult hozzá, így a gyermekeket a környéken lakó házak, lakások lakói fogadták be.

A páncélos és gépkocsizó csoportfőnökség jelenti: Váradi vezérőrnagy a miniszteri készüléken adja ki a parancsot, melyben a legszigorúbban megtiltja a fegyverhasználatot a szovjet csapatok ellen.

A Bajáról Budapestre rendelt lövészezred parancsnokság jelenti: Reggel 3.00-kor fegyverek dörgésére ébredtünk. Miután riadóra az ezred parancsot nem kapott, felhívtuk a minisztériumot, a hadosztályparancsnokságot és kértünk utasítást. Miután parancsot, semminemű intézkedést ezen időszakban nem kaptunk, a személyi állománynak pihenőt rendeltünk el. Nagy Imre bejelentése után, hogy csapataink harcban állnak és hogy a kormány a helyén van, a parancsnokság és a Forradalmi Katonai Tanács úgy döntött, hogy a Nagy kormány érdekében nem fogunk fegyvert a szovjet csapatok ellen.

Bajáról jelenti a harckocsizó ezred parancsnoksága: A bajai nemzeti bizottság kérte Baja város védelmének megszervezését. Azonban az alakulat parancsnokai és a nemzeti bizottság elnöke egyöntetűen elhatározták, hogy semmiféle fegyveres ellenállást nem fejtenek ki. A legénység a parancsnokságot árulónak nevezte el és a civilekkel együtt feltörték a raktárakat, fegyvereket és ruházatot osztottak ki, majd a laktanyát gépkocsikkal és harci járművekkel elhagyták. A tisztek legnagyobb része látta, hogy a legénység a parancsokat nem hajtja végre és a laktanyát elhagyták. Ezt megakadályozni nem tudták, ők is a laktanyából kiszállingóztak.

Szegedről a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága jelenti: 1956.11.hó 4.-én 07.00-h-kor amikor világossá vált, hogy a Nagy Imre kormány csődöt mondott és a szovjet csapatok beavatkoznak Budapesten az ellenforradalom leverésére, az alakulat részére harci riadót rendeltek el, az alakulat pk-at a Forr. Kat. Tanács behívta és elrendelték a pk-nak, hogy a szovjetekre nem kell lőni. Ezt a parancsot a szegedi Forr. Tanács elnöke személyesen távbeszélőn kapta a Ho. Pk-tól.

Kaposvárról jelenti a lövészhadosztály parancsnokság: A szovjet erők hajnalban 3.00-5.00 között megszállták a kaposvári helyőrségben lévő objektumokat. /Pártbizottság, börtön, posta laktanyák, stb./ A pártbizottság épületénél fegyveres összetűzésre került sor. A nemzetőrség tagjai, diákok tüzet nyitottak a szovjet csapatokra. Rövid tűzharc után 4 szovjet katona, egy magyar katona és két diák halt meg, többen, közülük két honvéd megsebesült.

A börtönből a pártbizottsági tagokat és a hadosztálytörzsből, valamint a taszári helységből letartóztatott katonai személyeket kiszabadították. A kiszabadított elvtársak a szovjetekkel együtt a városi tanács épületébe vonultak és visszaállították a népi hatalom szervét a Tanácsot. Nagyatádról a páncéltörő tüzérosztály parancsnokság jelenti: Hajnalban már mind a három üteg tüzelőállásban volt, várva a további fejleményeket és parancsot…. Ez időben már nem bízott bennünk a nagyatádi forradalmi tanács, amely azt kívánta tőlünk, hogy vegyük fel a harcot a szovjet harckocsikkal szemben, ha jönnek Nagyatád községbe. Ütegeink tüzelőállásban voltak, éppen ezért a pk. Bajtárs, törf. htpf. körbejártuk a tüzelőállásokat és külön megbeszéltük az üpk.-al, ha jönnek harckocsik ne nyissanak rájuk tüzet, később pedig azt az utasítást adtuk részükre, hogy manőverezzenek be a laktanyába.

Marcaliból jelenti a harckocsizó ezred parancsnoksága: Vasárnap reggel a tisztek a rádió felhívására mentek be a laktanyába, mielőtt még a hadosztály parancsnok által elrendelt riadó kiértesíthető lett volna. A laktanyában a legénység már teljesen felszerelve talpon volt.

A szovjetellenes hangulat főleg a legénységnél magas fokra emelkedett. Sokan a forradalom ügyét látták elárulva a szovjet csapatok beavatkozásában és készek lettek volna ellenük a harcot fegyveresen is felvenni.

Bajáról jelenti a műszaki zászlóalj parancsnoksága: 4.-én hajnalban a kormány felhívására értesültünk a szovjet beavatkozásról. Ennek eredményeképpen újabb harckészültséget foganatosítottunk. A polgáriaknak azon javaslatát, hogy vegyük fel a harcot a szovjetek ellen, esztelenségnek tartottuk, majd azon javaslatot is elvetettük, hogy az egység a felfegyverzett nemzetőrséggel együtt a Dunántúlra távozzon.

Orgoványból jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága: Nov. 4-re virradóra osztályunk személyi állománya hallgatta Nagy Imre felhívását. Így alakulatunknál is megingott az eddig állandó rend és nyugalom. Az orgoványi nemzetőrséghez a hadtest forradalmi tanácsának utasítására vittek ki fegyvereket abból a célból, hogy partizáncsoportokat szervezzünk a szovjet csapatok ellen. A fegyverek kiosztására nem került sor, mert nem tartottuk célszerűnek, hogy polgári személyek kezébe fegyvert adjunk.

Csongrádról jelenti a műszaki zászlóalj parancsnoksága: Reggel, amikor a Kossuth Rádió bemondta, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, egységünknél a forradalmi katonai tanács a következő intézkedéseket foganatosította: Csongrád város Nemzeti Bizottságával egyetértésben felhívással fordultunk a város lakósságához, hogy minden katonaviselt ember vonuljon azonnal a laktanyába, amit a hangos híradón állandóan ismertettek, mire a lakósság egy kis része megkezdte a bevonulást a laktanyába. Ezzel párhuzamosan ugyancsak a FKT intézkedésére Szabó Béla főhadnagy századparancsnok vezetésével térképen kidolgozták a fő közlekedési utak leaknázásának tervét, amit részben végre is hajtottak. Az FKT intézkedésére elrendelték az élelem, a robbanóanyag és egyéb felszerelések kiszállítását azzal az elhatározással, hogy elhagyjuk a laktanyát és védelemre rendezkedünk be a Tisza partján……..A felszerelés után a zászlóaljparancsnok javaslatára, a katonatanács egyes tagjainak belegyezésével megkezdték a lerakott aknák felszedését és a civilek leszerelését, ami 13.00-ra végre is lett hajtva.

Az SZKT arra az elhatározásra jutott, hogy teljesen értelmetlen az ellenállás szervezése.

Szentesről jelenti a légvédelmi tüzérosztály parancsnoksága: Az alakulatnál különösebb akció nem volt, mint a szegedi páncéltörő tüzérosztály 4 db. 76-os lövegét lőszer-javadalmazással együtt a Mindszent melletti Tisza partról behoztunk, mert tudomásunk volt arról, hogy ott szovjet ellenes harcot akartak kifejteni.

Székesfehérvárról a hadtestparancsnokság jelentéséből: Felsőbb utasításra továbbítják a csapatok felé azt az előzőleg kiadott parancsot, hogy a tüzérségi lövegekből szedjék ki az ütőszeget, hogy velük véletlenül se lehessen azokat használni. Ezt nagyon sok egység végrehajtotta, sőt egyesek az ütőszegeket átadták a szovjeteknek.

Ceglédről jelenti a tüzérezred parancsnoksága: Az egység végig megőrizte harcértékét. Nem engedett az ellenforradalmárok bomlasztásának. Az együttműködés a szovjet csapatokkal szinte végig biztosítva volt. Már november 5.-én 12 löveget és hozzávaló lőszert szállítottunk Budapestre és átadtuk a szovjet csapatoknak.

Az előző dokumentumokból világosan megmutatkozott, hogy a hadsereg legfelsőbb vezetése és a legtöbb csapatparancsnok november 4.-én elárulta a forradalmat és Nagy Imre kormányát. Erre nincs mentség! Az utólagos mentegetőzés és önigazoló elmélet csak szánalmas magyarázata az árulásnak és gyávaságnak.

Az elkeseredett és kilátástalan küzdelmet azok a Pesti Srácok és most már nem csak a pesti srácok vették fel, akik okt. 23 és 28 között győzelemre vitték a forradalmat. Ezeket a fiatal hősöket akarták a forradalmat meglovagolni szándékozó reform-kommunisták a nemzetőrség szervezése során leszerelni. Köztudott tény, hogy a harcosok jelentős része 18 év alatti fiatalokból állt. Ezt bizonyítja a későbbiekben kimutatott halálozási statisztika is.

Ezek a fiatalok most is megmutatták mi az igazi hazafiság, amely még az életnél is drágább. Ők voltak azok, akik helyenként még november 8.-9.-én is szervezetten ellenálltak a hatalmas túlerőnek és a szervezett ellenállás után, a Mecsekben, a Bakonyban még hetekig tartották magukat és ezzel a reményt, hogy még nem veszett el minden.

Most pedig lássuk azokat a konkrét harci cselekményeket, melyek a sok árulás mellett megmentették a magyar katona, a magyar harcos becsületét.

A magyar hadsereget váratlanul érte a november 4-i támadás, ezért a legtöbb helyen nem is tanúsítottak ellenállást. Ennek ellenére a Szovjet Hadsereg valóságos háborút indított és legtöbbször felszólítás nélkül nyitott tüzet az egyes alakulatokra, laktanyákra, objektumokra.

Debrecenben nov. 4.-én hajnalban kilőtték a postát védő magyar harckocsit. Egy katona meghalt. A Kossuth és a Pavilon laktanyára ágyú és géppuskatüzet zúdítottak. A két helyen 13 katona lelte halálát.

Nyíregyházán a Damjanich laktanyára mértek tűzcsapást. Záhonyban 51 harckocsi zárta körül a légvédelmi laktanyát. A magyar parancsnok a kívülről is jól látható füves udvarra rendelte az ezred katonáit. A szovjetek sortüzet zúdítottak a fegyvertelen katonákra. Öten meghaltak, nyolcan megsebesültek, 60 főt pedig gépkocsira szállítottak és kivitték őket a határon túlra.

Dunaföldváron tüzet nyitottak a falu főbb épületeire ágyúkkal és géppuskákkal. Három nemzetőr meghalt, néhányan megsebesültek. A falu szélén, a hatos út melletti Légvédelmi laktanyát 51 harckocsi , tüzérségi és gyalogsági fegyverekkel lőtte egy órán át.

Veszprémben, hajnali 4 óra 15 perckor szabályos páncélos és gyalogsági támadás indult a város lakóssága és az ott lévő laktanyák állománya ellen. Órákon át mindenre lőttek.

Pápán is lőttek 10 percen át a hadosztálytörzs és az ott elhelyezett ezred épületeire, pedig tudták, hogy a hadosztályparancsnok már napokkal előbb megtiltotta, hogy a szovjetekkel szembeszálljanak

Szolnokon –bár ők uralták a várost- már nov. 2-töl, így biztosítva a frontparancsnok szintű vezetési pontot, 4-én hajnalban golyószórókkal, géppuskákkal és harckocsiágyúkkal ébresztették a 27. Légvédelmi tüzérezred, valamint az aknavető és tüzérezred katonáit.

Békéscsabán sem kerülhették el a kemény tűzcsapást. A 8. Hadosztály parancsnokságáról Tóth István alezredes megüzente a szovjeteknek, hogy kerüljék el a várost. Nem kerülték el, hanem tűz alá vették a laktanyát. A kapunál megsebesített tiszthez, Kovács Zoltánhoz nem engedték oda a betegszállítókat. Hagyták őt elvérezni.

Kecskeméten tüzet nyitottak a kiegészítő parancsnokság feltartott kezű tisztjeire, de megtámadták a hadtesttörzs épületét is. A lefegyverzett tiszteket órákon át állították feltartott kézzel, majd beterelték őket az étkezdébe, ahol továbbra is fegyveres őrök vigyáztak rájuk, mint a foglyokra.

Miskolcon a Tizeshonvéd laktanyánál és a légvédelmi alegységek épületeinél is tüzet nyitottak.

Budapesten a Petőfi laktanyánál 51 harckocsi 1.5 órán át ontotta a tüzet a kerítés melletti műútról. A laktanyában volt elhelyezve a 7. Gépesített hadosztály alakulatainak nagy része és a 43. híradó ezred. A hadosztály gépkocsijai feltöltött állapotban álltak a tágas udvaron összezsúfolt állapotban. Az üzemanyaggal teli gépkocsik meggyulladtak, az élelmiszerrel és ruházati anyagokkal megrakott kocsik porrá égtek.

Kisebb tűzcsapást mértek a Róbert Károly körúti Mátyás laktanyára és az Országos Légvédelmi Parancsnokság épületére.

A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia raktárait feltörték és kirabolták azokat. Ez egyébként jellemző volt mindenütt. Úgy látszik, hogy az országra szabadított, főleg ázsiaiakkal feltöltött két hadsereg katonáinak szabadrablás ígértek a parancsnokok, mert az elő ténykedésük mindenütt a szekrények és fiókok feltörése volt /a tisztek is raboltak/ és éppen úgy lecsatolták a karórákat 1956-ban, mint 1944 őszén és 1945 tavaszán.

Rászabadult az országra több mint kétszázezer rabló, hogy „felszabadítsa” azt a néhány ezer pártfunkcionáriust és ÁVH-st, akik félték a nép igazi hatalmát, mer ők a néphatalomnak nevezett bolsevista diktatúra hívei voltak.

Székesfehérvárott a város szélén lévő gyárak bejáratánál elhelyezett híradó katonákra lőttek gyalogsági tüzet és megölték őket.

Veszprémben november 5.-én az egyetemisták gyalogsági fegyverekkel hat irányból támadást indítottak a szovjetek ellen. Repülők bombázták, harckocsik lőtték a várost. Légideszant-egységek is bevetésre kerültek, mint gyalogosok.

Dunapentelén nov. 7-én került sor a légvédelmi ezred védelmének szétverésére. Repülők, nehéztüzérség és 51 harckocsi összesített tüze felszámolta a védelmet. Nyolcan meghaltak és sok volt a sebesült is.

Ahol csak egy puska vagy géppisztoly eldördült, ott harckocsi ágyúkkal válaszoltak, nem kímélve sem az embereket, sem az épületeket. A főváros egyes kerületei, főbb útvonalai nagyobb pusztítást szenvedtek, mint a II. Világháborúban.

A harcok befejezése után sok forradalmár menekült a megtorlás elöl és igyekezett szabad földre menekülni. E menekülés nem volt veszélytelen, mert a szovjet csapatok és később pufajkás alakulatok is igyekeztek megakadályozni a nyugati határ elérését. Sokszor fegyverrel kellett utat vágni maguknak az ellenségen keresztül.

Jellemző epizódként álljon itt a Corvin-közi és Práter utcai harcosokból álló csapatnak utóvédharca, amit a Tatabánya melletti Tarján községben vívtak az őket megtámadó szovjetekkel.

November 9-én reggel a község keleti szélén gyülekezni kezdtek a szabadságharcosok, akik előző este teherautókkal érkeztek és a község lakói szeretettej adtak nekik szállást. Lassan György a Práter utcai iskola parancsnoka elmondta, hogy innen és a Corvin-közből jöttek, mert az ellenállás teljesem reménytelen volt a nyomasztó szovjet túlerővel szemben. És most az osztrák határ felé igyekeznek, mert tudják, hogy akár az oroszok, akár az ÁVH-sok kezébe kerülnek nem kegyelmeznek meg nekik. Közben a község nyugati szélén szovjet tankok és gépkocsikon szállított gyalogság tűnt fel. Ugyanis voltak „jó magyarok” akik az éjszaka folyamán elmentek Tatára, az ottani szovjet parancsnokságra és jelentették, hogy „ Tarjánba ellenforradalmárok fészkelték be magukat”

A község központjában, a templom közelében találkozott a két csapat. A küzdelem kezdetben egyenlőtlennek mutatkozott, hiszen a szovjetek tankokkal és jól kiképzett katonákkal álltak az egyik oldalon, a másik oldalon a szabadságharcosok, zömmel fiatal, kiképzetlen emberek gyalogsági fegyverekkel. Heves tűzharc bontakozott ki, mely mindkét oldalon súlyos veszteségeket okozott. A szovjetek technikai fölényét a szabadságharcosok lelkesedése, elszántsága és a helyi lakósok segítő tájékoztatása ellensúlyozta. Mindkét oldalon több halott és sok sebesült volt a veszteség.

Egy idő múlva a szovjetek visszavonultak és a Tatáról érkezett újabb erősítésekkel a községen kívül helyezkedtek el. Úgy foglaltak tüzelőállást, hogy a tankok ágyúinak csövét a községre irányították és felszólították a lakósságot ill. a fegyvereseket, hogy adják meg magukat, különben egy órán belül tüzet nyitnak. A szabadságharcosok természetesen nem várták meg a végkifejletet, hanem a rendelkezésre álló idő alatt, a sebesültek elszállításával egyidejűleg megkezdték a községből való „kiszivárgást” így a falunak sem lett bántódása és a harcosok is megmenekültek a fogságtól.

A hősi halott szabadságharcosokat később a község lakói temették el, A nyugatra menekültek közül többen a „nemzeti emigráció” jelentős képviselői lettek.

Még a temetőkben is tiltották a forradalmárok sírjainak ápolását!

A 301-es parcellában jeltelen sírokban kaparták el a kivégzetteket. A Kerepesi temetőben, ahol a harcok alatt elesettek voltak eltemetve, a 21-es parcellát áthatolhatatlan sövénnyel vették körül és még a halottak napján is igazoltattak a rendőrök és csak a hozzátartozókat, engedték a sírok közelébe. Még a halott forradalmárok szelleme is félelemmel töltötte el a gyilkosokat és kollaboránsokat.

Mint az előzőekben láttuk, a hadsereg november 4-i árulása a szabadságharc halálát jelentette. A Juta-domb, az Éles-sarok, a Corvin-köz, Veszprém. Csepel, Dunapentele a haláltusa egy-egy végvonaglása volt. Mégis, e végsőkig kitartó forradalmárok mentették meg a nemzet, a katonák becsületét. Az ő hősiességük világított égő fáklyaként a sötétség, az elnyomatás éveiben és tartotta a reményt azokban, akik lélekben soha nem mondtak le 56 magasztos eszméiről.

Tudták ezt a Kádár rendszer szekértolói is és ezért pusztították tűzzel-vassal 56-nak még az emlékét is.

Nem véletlen, hogy nemzeti újjászületésünk kezdetén, 1988-89-ben e két temető parcelláinak feltárása és nemzeti kegyhellyé tétele volt az első lépés, amely 56 szellemét felélesztette és alig két év alatt a kommunista diktatúra bukásához vezetett.

A fegyveres harcok befejezése után, a sír csendje borult az országra. A bukott rendszer urai a szovjet tankok mögött visszasompolyogtak és megkezdték kegyetlen bosszúhadjáratukat. A nemzet szinte egy emberként állt ki a visszatérő kommunisták, Kádár nevével jelzett rendszere ellen.

Mint 1849 után, most is a passzív ellenállás lett a harc fő formája, ami kezdetben abban a jelszóban mutatkozott meg, hogy addig sztrájkolunk, míg a szovjetek ki nem vonulnak az országból. Ez a követelés irreálisnak mutatkozott, de a Munkástanácsok léte és egyre jobban való megerősödése olyan helyzetet teremtett, ami valósággal „kettős hatalom” jellegét öltötte. Egyik hatalom a szovjetek által létrehozott és támogatott bábkormány, a másik, a lakósság döntő többsége által támogatott Munkástanácsok.

A harcok befejezése után megindult és egyre nagyobb méreteket öltött a nyugatra való menekülés. Elsősorban azok menekültek, akik az előző évtizedben üldözve voltak és nem vállalták a további megalázást, üldözést, továbbá azok, akik részt vettek a harcokban és nem akartak a bosszúállás áldozatai lenni. Sokan azonban itthon maradtak és az új körülményekhez alkalmazkodva, más módszerekkel folytatták a harcot.

Röpcédulákkal, falfeliratokkal árasztották el a városokat. Szinte mindenhol olvasható volt a kis versike, ami nem volt műalkotás, de híven tükrözte az emberek gondolkozását.

Hazudnak rendületlenül

Ne higgy nekik magyar,

Oroszbérenc a kormány

Tűnjenek el hamar!

Az ellenállás egyik központja volt a Péterfy Sándor utcai kórház, melynek egyik hőse a fiatal, végzős orvosjelölt Tóth Ilonka volt. Itt szerkesztették az illegális „Élünk” című lapot Obersovszky Gyula és Gáli József irányításával. A lap nagyban hozzájárult az emberek felvilágításához, a remény életbenntartásához.

A Munkástanácsok megerősödéséhez és sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy az egész haladó világ közvéleménye és a legtöbb kormány elitélte a szovjet beavatkozást. Sok országban nagyméretű tiltakozó gyűléseket szerveztek a szovjet követségek és a beavatkozást támogató kommunista pártok székházai előtt. A nyugati kommunista pártokból milliók léptek ki, csalódva és kiábrándulva a tapasztalt politika miatt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt folyamatosan napirenden volt a „magyar kérdés”

A nemzetközi közvélemény és az egységes itthoni eszmei ellenállás egyre nagyobb erőt adott a Munkástanácsoknak. Egyes nagyobb városokban, pl. Miskolcon, Debrecenben, Pécsett, Győrben, a valódi hatalom a Munkástanácsok kezében volt.

A forradalom napjaiban alakult gyárőrségek még megmaradtak, Így a munkástanácsok kezében még fegyveres erő is volt. Az üzemekben ők gyakorolták a munkáltatói jogokat. Ők határozták meg, hogy a régi vezetők közül ki maradhat meg a gyárban. Több helyen még a szovjetekkel is tárgyaltak. Követeléseik teljesítésétől függött, hogy felveszik e a munkát. Befolyásukat igyekeztek kiterjeszteni a rendőrségre is. Ellenőrizték a letartóztatások törvényességét, igyekeztek kiszabadítani a politikai okokból lefogottakat. Tiltakoztak az ellen, hogy az ÁVH tagjait átvegye a rendőrség. Részt vettek a közellátás megszervezésében, ami a kialakult helyzetben, a felvásárlási láz következtében kritikus volt. Beleszóltak a piaci árak alakulásába. A lakásproblémák megoldásába, az energia igazságos elosztásába

Az országos sztrájk, a passzív ellenállás, a munkástanácsok erősödése arra késztette a Kádár-kormányt, hogy a szovjet hadsereg mellett saját fegyveres erőre tegyen szert. A szovjetekkel visszatérő pufajkások, a hozzájuk csatlakozó Pártfunkcionáriusok és a volt ÁVH tisztjei létszámban alig érték a 2-3000 főt. Szükség volt a honvédség hivatásos állományára, hogy a meginduló fosztogatásokat megakadályozzák, az akadozó közellátást segítsék, a honvédségi objektumokat őrizzék, stb. Az állományt a tiszti nyilatkozat aláírására kényszeríttették azzal, hogy aki nem írja alá, azt azonnal leszerelik. A tisztek döntő többsége egzisztenciális kényszerből aláírt, - azért, mert KÁDÁR BEJELENTETTE, HOGY A FORRADALOMBAN VALÓ RÉSZTVÉTELÉRT SENKIT NEM VONNAK FELELŐSÉGRE - de legtöbben nem értettek egyet a pufajkások embertelen módszereivel és ennek hangot is adtak. Ezek sorsa rövidesen a megvetés és elmarasztalás volt a hatalom részéről. Mindenesetre a Honvéd Karhatalom jó volt arra, hogy a közbiztonságot úgy-ahogy fenntartsa, biztosítsa az élet megindulását. Így a Pufajkások megkezdhették a forradalomban részt vett fegyveresek és politikusok letartóztatását.

Közben a forradalom két legnagyobb vidéki központjában, Miskolcon és Győrött november közepére nagyjából visszaállt a nov. 4-ét megelőző helyzet. Borsodban a helyi pártvezetés és a szovjetek kénytelenek voltak bevonni a hatalomba Földvári Rudolfot a Megyei Munkástanács egyik vezetőjét. Sikerült hazahozatni és a vezetésbe is bevonni a munkástanács többi elhurcolt tagját is . Ennek az ára a munka felvétele volt. Győrött a vagongyár munkástanácsa vette kezébe a város és a megye irányítását. Sikerrel léptek fel a lefogottak kiszabadítása érdekében. Küldötteik bekerültek a megyei tanácsba, vagongyári munkás lett a városi tanács elnöke.

A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács /KMT/ nov.14-én alakult meg. Ez azért volt veszélyes a hatalom számára, mert már a megalakulása napján több vidéki munkástanács is elküldte képviselőit és így tovább erősödött a „kettős hatalom veszélye”

A kormány rövidesen kénytelen volt fogadni a KMT küldöttségét, amit Rácz Sándor és Bali Sándor vezetett. Azonban a kormány és a munkásküldöttség álláspontja között olyan nagy volt a különbség ami áthidalhatatlan volt, a tárgyalások megszakadtak. Pedig mindkét félnek fontos lett volna a megegyezés. A KMT ezzel bizonyította volna, hogy az egész ország mögötte áll, de azt is érezték, hogy a sztrájkot nem lehet a végtelenségig folytatni. A kormány is kényszerhelyzetben volt, Mert eredményt akart felmutatni, főleg a szovjeteknek, mielőtt azok meg nem unják a kormány tehetetlenségét és félre nem állítják.

Közben a Jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imrével is kereste a kormány a kapcsolatot. Szerették volna megnyerni maguknak akár a kormányba való bevonás árán is. Nagy Imre azonban hajthatatlan volt, ezért az Elnöki Tanács nov.12-én felmentette.

A KMT azért, hogy pozícióját erősítse, november 16-án /a sztrájkjog fenntartása mellett / elrendelte a munka felvételét. Ezzel egy időben november 21-re a Nemzeti Sportcsarnokba összehívta az ország összes munkástanácsának képviselőjét, hogy ott megalakítsák az Országos Munkástanácsot.

November 21-én annak ellenére, hogy a KMT az országos gyűlés megtartását előzetesen egyeztette a szovjetekkel, és a tárgyalásokra ők is meg lettek híva, Kádár kormány képviselőivel együtt, a Nemzeti Sportcsarnokot szovjet tankok vették körül és nem engedélyezték a gyűlés megtartását. Ekkor a küldöttek az Akácfa utcai székházba mentek és itt tartották meg a gyűlést. Ide azonban a vidéki küldötteknek csak töredéke fért be. Itt határozták el az Országos Munkástanács megalakulását, és úgy döntöttek, hogy a KMT képviselje a vidéki munkástanácsokat is, mivel ezt már a Kádár kormány elismerte és így már legitimitással rendelkezett.

A kormány azonban tárgyalás helyett, másnap megjelentette a munkástanácsok jogállásáról szóló, törvényerejű rendeletet, amelyik figyelmen kívül hagyta a KMT- vezetőivel előzőleg egyeztetett javaslatokat.

Hosszas tárgyalások után november 21-én sikerült megegyezni a jugoszlávokkal, ennek értelmében a Kádár kormány írásos garanciát ad Jugoszláviának, amelyben kijelenti, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelőségre vonni, ennek nyomán a csoportszámára nyújtott menedékjog megszűnik és Nagy Imréék a követséget elhagyhatják. Délután szovjet autóbusz várta az épületből távozókat, ez azonban nem a lakásukra, hanem a mátyásföldi szovjet parancsnokságra vitte őket, ahonnan másnap repülőgépen Romániába, a Bukarest melletti Snagovba szállították a csoportot.

November 21. És 22. én a Kádár-kormány két fontos „eredményt” köszönhet a szovjeteknek.

Negyvennyolc óra alatt megszabadult két olyan fontos erőtől, amelyik legitimitását fenyegethette. Az Országos Munkástanács valóságos létrejöttétől valamint Nagy Imre és Társainak mind kellemetlenebbé váló jelenlététől.

Feltétlenül meg kell emlékezni a nemzeti ellenállás egyik látványos megmozdulásáról a nov-23-i néma tüntetésről. A tüntetés szervezői abban állapodtak meg, hogy a forradalom kezdetének egyhónapos fordulóján délben egy órán keresztül álljon meg az élet! S valóban délben elnéptelenedtek az utcák. Egy lelket sem lehetett látni. Még a járőröző karhatalmisták is a kapualjakba húzódtak, és onnan lesték a néma utcákat. Félelmetes volt a hallgatás. Az egész nemzet egy volt a némaságban!

December 2-án összeült a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága. A fő téma az okt-nov-i események értékelése volt. Határozat született, hogy az eseményeket egyértelműen ellenforradalomnak kell minősíteni! Itt fundálták ki azt a négy okot, am az okt.23-i ellenforradalom kirobbanásához vezetett:

A Rákosi-Gerő klikk által elkövetett hibák és bűnök.

A Nagy Imre- Losonczy féle pártellenes csoport tevékenysége.

Hazai ellenforradalmi /Horthy-fasiszta, kapitalista, földesúri / törekvések.

Nemzetközi imperializmus bomlasztó tevékenysége.

Mondani sem kell, hogy ez az értékelés olyan erőltetett és távol áll a valóságtól, mint a Marxizmus-Leninizmus legtöbb „tanítása”. Arra azonban jó volt a határozat, hogy amennyiben ellenforradalom volt, akkor annak résztvevői és irányítói ellenforradalmárok, akiket a szocializmus megmentése érdekében üldözni kell. Szabad utat kapott tehát a megtorlás!

December első napjaiban megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Százával kerültek börtönbe azok, akik valamilyen módon a pufajkások látóterébe kerültek. A letartóztatottakat a legtöbb eseten kegyetlenül bántalmazták, az elhurcoltakat kereső hozzátartozókkal semmit nem közöltek. Legfőbb módszer a fényképek alapján történő ” begyűjtés” volt. Ugyanis a forradalom napjaiban nagyon sokan fényképeztek. Ezek közül százával jelentek meg a különböző nyugati képeslapokban. Akit egy ilyen fotón felismertek, az elegendő ok volt az előzetes lefogáshoz. Mert, ha ott volt az illető akkor már részt is vett az eseményben. Ha véletlenül fegyver is volt az illetőnél, akkor ha egyszer sem sütötte el a fegyverét, „szám szerint meg nem állapítható gyilkossággal” lett vádolva. Ezért egy idő után a nyugati lapokban a forradalomról közölt fotókon az emberek arcát letakarták, hogy ne lehessen azokat felismerni.

Nem érdektelen megnézni, hogy ezekben a hetekben a vezető nyugati lapok hogyan értékelték a magyarországi helyzetet és ezen belül a Kádár-kormány helyzetét:

„A párizsi Le Monde, amely az egész világ egyik legjobban értesült és szerkesztett napilapjának számít, arról ír, hogy a nyugati hatalmaknak meg kellene vonniuk az elismerést a Kádár-féle bábkormánytól. Nem elég megbélyegezni a Szovjetunió magyarországi beavatkozását. A nyugati hatalmaknak másfajta békés eszközök is rendelkezésükre állnak ahhoz, hogy Moszkvát a magyar nép kívánságainak tiszteletben tartására kényszerítsék. Ez pedig az elismerés megvonása a Kádár-féle kormányzattól.

A Le Monde megállapítja, hogy Kádár-csoportot semmiféleképpen sem lehet Magyarország törvényes kormányának tekinteni, mert az 1949-es alkotmány durva megsértésével alakult meg, egy külföldi hatalom segítségével……A Kádár-kormány hatalma nem terjed a szovjet páncélos kocsik lőtávolságán túlra. Az egész lakósság kifejezésre juttatta kívánságát, hogy Nagy Imrének az alkotmány értelmében egyedül törvényes kormánya kerüljön ismét hivatalba. Az elismerés megvonása tehát a nemzetközi és magyar jog szerint egyaránt indokolt lenne. Más kérdés persze, hogy politikailag célszerű-e visszahívni a nyugati államok követeit….

Az Economist hosszú cikket szentel az oroszok és a Kádár-féle bábkormány magyarországi nehézségeinek. Amikor az orosz tankok ismét begördültek Budapestre, sokan úgy vélték, hogy a kommunista uralom és az orosz megszállás ellen irányuló magyar szabadságharc elfojtása mindössze órák kérdése. Alaposan tévedtek számításaikban. A bányákban és a gyárakban még mindig nem indult be a rendszeres munka. Az egyre fokozódó üldöztetés ellenére még ma is a munkástanácsok kezében van az igazi hatalom.

Akármi történik a közeljövőben a magyarokkal, Végzetes csapást mértek az orosz uralomra.”

December 4-re nőtüntetést szervezett a KMT és az Élünk c. lap körül tömörülő ellenzéki csoport. A Hősök terére érkező gyászruhás asszonyokat szovjet katonák és karhatalmisták várták. Közbelépésükre azonban nem került sor. Mert megjelent a helyszínen az éppen Magyarországon tartózkodó és az eseményekről értesülő K.P.S. Menon, India nagykövete és előtte nem akarta magát a hatalom kompromittálni. Így a tüntetők megtarthatták a megemlékezést és elhelyezhették a magukkal hozott virágokat az ismeretlen katona emlékművénél.

Válaszul a kormány december 6-án szimpátiatüntetést szervezett maga mellett. Erős katonai fedezet mellett, - melyben szovjet katonák mellett elsősorban pufajkások vettek részt – alig ezer fő, vörös zászlók alatt vonult végig a. Körúton. A fegyveres fedezet ellenére az emberek a Nyugati pályaudvarnál megtámadták a felvonulókat. Kiáltozásokkal, kődobálással zavarták a felvonulókat. A pufajkások lövésekkel válaszoltak. Az elkeseredett és feldühödött emberek több pufajkástól elvették a fegyverét és lövöldözés kezdődött. Természetesen a túlerő győzött és a tömeg szétfutott. Néhányat sikerült a pufajkásoknak elfogni és közülük néhányat a helyszínen agyonlőttek. Ebben az akcióba minden valószínűség szerint Horn Gyula is részt vett. Szerepét a „ Deport 56″ nevű szervezet vizsgálja de az erre vonatkozó adatokat „ gondos kezek” eltüntették

A budapesti Nyugati pályaudvar melletti vérengzés után országszerte megindult a tüntetők elleni fegyverhasználat, ami számos városban, de kisebb településeken is , véres sortüzekhez vezetett. Miskolc, Gyoma, Zalaegerszeg, Kecskemét, Eger voltak az ismertebb sortüzek helyszínei, de az összes fegyverhasználati helyszín száma megközelíti a százat, melyek sok halott és sebesült áldozatot követeltek. A legtöbb áldozatot a december 8-án Salgótarjánban leadott sortűz követelte. Itt 200-nál több halott és sebesült maradt a kövezeten. A legtöbb halottat és sebesültet hátulról, menekülés közben érte a lövés. A sebesültek jelentős részét a hozzátartozók nem merték jelenteni, hanem később más sérüléssel jegyezték be a kórházakban, hogy így elkerüljék a felelőségrevonást.

A salgótarjáni vérengzés hírére a KMT december 11-12- re általános sztrájkot hirdetett.

A kormány dec. 11-én tárgyalások ürügyével a Parlamentbe csalta a KMT vezetőit, Rácz Sándort és Bali Sándort. Itt már várták őket és tárgyalás helyett letartóztatták mindkettőjüket.

Ezen a napon fosztották meg a munkástanácsokat a mögöttük álló fegyveres erőktől, az üzemek munkásokból álló őrségeitől, arra hivatkozva, hogy oda ellenforradalmi elemek szivárogtak be. Elrendelték a gyülekezési tilalmat, mely szerint, három embernél több nem gyülekezhet. Aki ezt megszegi, gyűlést vagy felvonulást szervez, az öt évig terjedő börtönnel büntethető, de egy éves büntetéssel büntethető az is, aki csak rész vesz ilyen megmozduláson.

A következő napon dec. 12-én kimondták a statáriumot, ami elsősorban a fegyverrejtegetést büntette. Ez a rendelet 1960-ig volt érvényben. Ez idő alatt több száz forradalmárt állítottak statáriális bíróság elé ahol számtalan halálos és „kegyelemből” életfogytig tartó ítélet született.

December 13-án elrendelték az internálótáborok felállítását, ahol a „megbízhatatlan” egyéneket, akár hat hónapig, bírói ítélet nélkül fogva lehetett tartani és ezt még kétszer hat hónappal meg letetett hosszabbítani.

 

Megtorlás és restauráció

 

Mint az előző fejezetben láttuk, a Szovjet Hadsereg hatalmas erőkkel / 19 hadosztály, 200.000 katona, 3000 harckocsi , légierő, tüzérség / valóságos háborút folytatva, néhány nap alatt megtörte a szervezett fegyveres ellenállást. Ez elsősorban azért történhetett meg, mert a 100.000 fős Magyar Hadsereg, áruló vezetőinek aknamunkája nyomán tétlen maradt. Az ellenállás elsősorban azoknak a forradalmároknak az érdeme, akik október 23 és 28 között győzelemre vitték a forradalmat és november 4. után is folytatták a harcot, amíg az ellenállásra a legkisebb remény is megvolt.

A szervezett ellenállás megszűnte után, kisebb csoportok még elszigetelt ellenállást fejtettek ki, de ez a végső “eredményt” a forradalom fegyveres leverését nem befolyásolta. Ezután az volt jellemző. Ez jellemezte a lakósság hangulatát, a megszállással és a Kádár-kormánnyal szembeni hozzáállással kapcsolatban.

A szovjet páncélosok mögött visszasompolygó, pufajkába öltözött ÁVH-s tisztek párt és állami funkcionáriusok kezdték meg, az elsősorban bosszú által vezérelt “rendcsinálást”. A szovjetek által fenntartott hatalom és a levert nemzet közötti egyenlőtlen küzdelem végkifejlete nem lehetett kétséges. Mégis a harc csak december 12-én dőlt el, amikor az előző napok párthatározata alapján, országszerte, a legdrasztikusabb módszerekkel, békés tüntetőkre leadott sortüzekkel kezdődött meg az a megtorlássorozat, ami 1963-ig, az úgynevezett “nagy amnesztiáig” tartott.

11-én bevonták az üzemi őrségek fegyvereit.

12-én bevezették a statáriális bíráskodást.

13-án elrendelték az internálótáborok felállítását.

Az üzemi őrségek lefegyverzésével megfosztották a munkástanácsokat attól az egyetlen fegyveres erőtől, ami esetleg ellensúlyt képezhetett volna a pufajkások túlkapásai ellen, a munkások védelmében.

A statáriális bíróság bevezetése elsősorban a forradalom fegyveres harcosai ellen irányult, akik a harcok után nem dobták el fegyvereiket, hanem félretették, hátha szükség lesz még azokra. Ezektől a “fegyverrejtegetőktől” féltek, mert minden puska, géppisztoly, veszélyt jelentett a hatalomra. A statáriális bíráskodás 1960-ig fennmaradt.

Az internálótáborok felállítását az tette szükségessé, hogy a börtönök lassan telítődtek, a rendőrségeken és a bíróságokon nem volt hely az előzetes fogva tartottak részére a tárgyalásokig. A rendelet szerint bárkit internálni lehetett 6 hónapra előzetes bírói ítélet nélkül. Ezt még kétszer 6 hónapig meg lehetett hosszabbítani. Tehát másfél évig ítélet nélkül tarthatták fogva a gyanúsítottakat, a “veszélyes, gyanús” egyéneket. Az internálótáborokban fennállásuk alatt közel 16.000 embert tartottak fogva. Ezek legnagyobb részben a munkástanácsok, a különböző Forradalmi és Nemzeti Tanácsok tagjai voltak.

A statáriális bíráskodás és internálások mellett rendszeresek voltak a különböző városi, járási, megyei pufajkás és nyomozó egységek magánakciói. Ugyanis főleg az ÁVH volt tagjaiból hozták létre a rendőrkapitányságok nyomozóosztályait és alosztályait. Ezek a letartóztatások és kihallgatások legtöbbször a személyes bosszú megnyilvánulásai voltak. A vallatások rendszerint veréssel, megalázással kezdődtek, nem egyszer kínzással sőt gyilkossággal végződtek.

A fokozódó terror elől megindult a tömeges menekülés. Először Ausztria felé indult meg a menekültáradat. Ez rövidesen olyan méreteket öltött, hogy előbb szovjet, majd később pufajkás alakulatok próbálták megakadályozni, hogy az ország színe- java, a fiatalok, az értelmiségiek elhagyják az országot. Ebben a “munkában” kiemelkedő szerepe volt annak a pufajkás egységnek, amit Budapestről vezényeltek le az osztrák határra. lt gépkocsikkal vadásztak a “disszidálókra” és aki felszólításra nem állt meg, azt kegyetlenül lelőtték. Sokszor már osztrák területen érte a menekülőt a halálos sorozat. Ekkor a határt megsértve, osztrák területről hozták vissza az áldozatot, hogy a bűnjelet eltüntessék.

 

Ezekben az akciókban jeleskedett Horn Gyula is, aki a december 6-i Nyugati pályaudvarnál történt dicstelen szereplése után, az osztrák határra lett levezényelve.

Arra is nem egy példa van, hogy “megbízható elvtársak” menekültnek álcázva magukat, a menekülttáborokban szimatoltak forradalmárok után és sokszor megtették azt, hogy prominens 56-os harcosokat elraboltak, majd visszahurcolták Magyarországra, hogy itthon vonhassák felelőségre és ítélhessék el.

Az osztrák határ lezárásáig közel 150.000 ember menekült ki az országból Ausztria felé. Ezután Délre, Jugoszlávia felé indultak a menekülők. Az itteni határ lezárásáig erre is mintegy 50.000 embernek sikerült kimenekülnie. Összesen 200.000 ember hagyta el az országot, akiknek reményük sem volt arra, hogy valaha is hazatérhetnek. Ez is vérveszteség volt! Sokkal nagyobb, mint bármilyen elkeseredett ellenállás esetén történt volna. -Mohácsnál 20.000, a Don-kanyarban 60.000 halott volt Magyarország vesztesége.

 

1957. februárjában hívták életre a Munkásőrséget. Ezt a szervezetet elsősorban az elrettentés, a “belső ellenség” elleni fegyveres leszámolás céljából hozták létre. Vezetői, parancsnokai, elsősorban a volt ÁVH tagjaiból, az állami és pártapparátus, valamint a Honvédség legöntudatosabb tagjaiból lettek kiválogatva. A Munkásőrség tagjai számtalan kedvezményt kaptak, -munkahelyi kedvező beosztás, lakáskiutalás, külföldi üdülés, stb. - hogy egzisztenciálisan is a rendszerhez kössék őket.

A Munkásőrség a következő évtizedek folyamán 60.000 fős párthadsereggé fejlődött és egész 1989-ig a kommunista rendszer legfőbb támasza volt. 1989. október 23-i lefegyverzése a  “rendszerváltó 56-os forradalmárok” sikeres akciója volt.

 

Ugyancsak 1957 februárban hívták életre a Népbíróságok intézményét. Itt a bíró mellett un. népi ülnökök osztották az “igazságot”. El lehet képzelni, milyen “elfogulatlan” igazságos ítéletek születhettek az “ellenforradalmárok” elleni perekben, amikor az ülnökök, a forradalom alatt elkergetett párttitkárok, T.SZ. elnökök, esetleg meglincselt ÁVH-sok hozzátartozói voltak.

1957 márciusra a szakszervezetek gerincét is megtörték. A munkásság, a nemzet érdekeit valóban képviselő szakszervezeti vezetőket leváltották, gyakran le is tartóztatták, vagy “csak” internálták, működésüket látszattevékenységekre korlátozták.

A forradalom alatt feléledő ifjúsági szervezeteket feloszlatták, működésüket betiltották. Volt vezetőiket, szervezőiket különböző ürügyekkel letartóztatták, vagy internálták, de mindenképpen zaklatásnak voltak kitéve. Ennek áldozatai elsősorban azok a papok voltak, akik a cserkészcsapatokat szerették volna újraszervezni. Egyetlen ifjúsági szervezet, a Kommunista Ifjúsági Szövetség a KISZ működését engedélyezték illetve szorgalmazták.

 

1957elején a pártvezetés Romániába küldte Kállai Gyulát, hogy a Snagovban deportált Nagy Imre és társai körül szimatoljon, van e lehetőség Nagy Imre, vagy a környezetében lévők valamelyikének a “megdolgozására”, a Kádár vezette kormánnyal való valamilyen együttműködésre. A deportáltak ekkor még szinte egységesen álltak ki Nagy Imre mellett, ami, - mint a későbbiekben, a Nagy Imre per tárgyalásánál látni fogjuk - már nem volt ilyen egyértelmű. Kállai Gyula eredménytelen küldetése után határozták el Kádárék, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítják. Ez egybeesett a Szovjet és a többi un. népi demokrácia vezetőjének, - elsősorban az NDK vezetőjének - álláspontjával is.

A Nyugati világ ezzel szemben, szinte egységesen ítélte el a szovjet beavatkozást és vonta kétségbe a Kádár-kormány legitimitását.

 

Az ENSZ 1957. januárjában különbizottságot hozott létre a “Magyar ügy” megtárgyalására és kivizsgálására. Az ENSZ főtitkára Budapestre akart utazni, hogy személyesen győződjön meg a helyzetről, a magyar hatóságok azonban ezt nem engedték meg. Lépésüket azzal indokolták, hogy ami itt történik az “magyar belügy” és a látogatás és az ENSZ akciója beavatkozás a magyar belügybe.

Ugyancsak januárban alakult meg Strasburgban a Magyar Forradalmi Tanács melynek vezetői, Kéthly Anna, Kővágó József és Király Béla lettek. Ez a Forradalmi Tanács maga köré gyűjtötte azokat a forradalmárokat, akik később az ENSZ bizottsága előtt tanúskodtak a magyarországi eseményekről. Segítette a menekültek tömegeinek elhelyezését, továbbutazását, elsősorban a fegyveres harcosoknak, mint Pongrátz Gergely, Oltványi László, vagy megszervezték az Ausztráliából, Európába visszaérkező, de Magyarországra visszatérni nem akaró sportolók segítését.

A Nyugati világ szinte egységes rokonszenvét érezve, az itthon maradt és részben illegalitásban élő forradalmárok elhatározták, hogy március 15-én a Nemzeti ünnep eseményeit felhasználják és újból elindítják a fegyveres harcot. A MUK / Márciusban Újra Kezdjük / jelszó fogalommá vált és nagyon sokan, főleg a fiatalok reménykedtek, hogy van lehetőség a szabadságharc folytatására. A MUK lelkes szervezői azonban nem mérték fel helyesen az erőviszonyokat. A forradalom legkövetkezetesebb harcosai közül 2000 hősi halált halt a harcok alatt. Nagyon sokan, a megtorlások elől külföldre menekültek. Sokat már letartóztattak Kádár pribékjei. A pufajkások egyre erősebbek lettek. Életbe lépett már a statárium. Állt már a Munkásőrség is. Ráadásul itt volt a megszálló Szovjet Hadsereg.

Tehát a fegyveres harc újrakezdésének és sikerének semmi esélye nem volt, ellenben okot adott a Március elei tömeges “megelőző” letartóztatásokra.

A MUK ” kudarca” diadal volt a hatalom részére. Ezt ki is használták, amikor márc. 21-én Moszkvába utaztak. Bizonyíthatták, hogy milyen nagy sikert értek el az ellenforradalom felszámolása terén.

Ekkor született meg a kétfrontos harc elmélete és gyakorlata. Szavakban nagy hangon hirdették, hogy egyforma harcot folytatnak egyfelől a régi Rákosi-Gerő féle baloldali elhajlók és módszereik ellen, másfelől a Nagy Imre féle revizionisták és ellenforradalmárok ellen.

A gyakorlatban azonban ez a kétfrontos harc nagyon féloldalas volt. A baloldal elleni harc kimerült abban, hogy néhány kompromittálódott Sztálinistát elitéltek, /akik rövid időn belül szabadultak / és, hogy hatalmukat megtarthassák, Rákosiék visszatérését igyekeztek megakadályozni. Ebben Hruscsov is segítségükre volt, amikor Rákosit a távoli Krasznodárba költöztette, hogy minél távolabb legyen a politika helyszínétől.

A jobboldal elleni harcot viszont letartóztatások, internálások tízezrei, kivégzések százai jellemezték.

Áprilisban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban működni kezdett a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa. Ez a szerv a fellebbezés lehetősége nélkül hozta meg döntéseit. Most kezdődtek meg nagy tömegben az un. 56-os perek. Ezek legtöbbje szigorúan titkos, un. duplanullás per volt. Ezeket szigorúan titkosan, zárt ajtók mögött folytatták. Csak a bíró, az ülnökök és a pert előkészítő nyomozók lehettek jelen. A vádlottaknak alig volt lehetőségük a védekezésre. A külső világtól, a rokonaiktól is el voltak zárva. Hírek nem juthattak el hozzájuk. Védelmüket csak olyan ügyvédek láthatták el, akiket a hatóságok megbízhatónak tartottak. Ezek a rendszernek elkötelezett, kommunista tudattal rendelkező elvtársak voltak, akik a bíróságok előtt sokszor többet ártottak védenceiknek mint az ügyész.

 

Jellemző volt később a börtönben a ” börtönhumor” ami így jellemezte ezeknek az ügyvédeknek a védőbeszédét: ” Tisztelt Bíróság. Védencem számára enyhe, nevelő hatású büntetést kérek. Kötél!”

 

Valójában ezek a zárt tárgyalások az igazságszolgáltatás megcsúfolásai voltak! A perek “legendáit” a nyomozók állították össze, nagy gonddal és hozzáértéssel, hiszen ugyanazok voltak, akik a Rákosi-idők koncepciós pereit előkészítették. - A Fő utcai Vizsgálati Főosztály nyomozói még 1961-ben is a szekrényükben őrizgették régi ÁVH-s kékparolis egyenruhájukat, és büszkék voltak múltjukra.- A perek előkészítői addig “vallatták” a vádlottakat, amíg azok nem vallották azt, amit vallatóik kívántak.

Alapvető szempont volt, hogy a politikai per látszatát elkerüljék, elrejtsék. Ezért a forradalom résztvevőből, a paragrafusok csűrés-csavarásával közbűntényes bűnözőt faragtak. Pl. Aki október 23. után bárhol fegyvert szerzett, azt “a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopással” vádolták. Ugyanis akkor senki nem vásárolhatott fegyvert, azt csak “lopni” lehetett.

 

Aki részt vett fegyveres harcban , az “számszerit meg nem állapítható gyilkos” lett. Ha a szovjetek rommá lőttek egy szállodát ,egy áruházat vagy bármilyen középületet, /ugyanis a forradalmárok elsősorban középületekben rendezkedtek be védelemre, hogy kíméljék a lakósság, a kis emberek lakását / akkor az ott védekező harcolók, “a népgazdaság sérelmére elkövetett különösen nagy kár szándékos okozásával álltak bíróság előtt. Tehát a forradalom hőseiből, tolvajok, gyújtogatók, rablók, gyilkosok lettek.

Előfordult, hogy a forradalom alatt közbűntényes rablók, zsebtolvajok, stricik is fegyverhez jutottak és fegyveresen folytatták megszokott tevékenységüket. Ha ilyen fegyveres került a nyomozók kezébe akkor ebből forradalmárt kreáltak. Rábeszélték, hogy vallja azt, hogy pl. Maléter hadnaggyá vagy őrnaggyá léptette elő. Ezt azután megjelentették a sajtóban, és a Fehér Könyvben és már is bizonyítva volt, hogy az ellenforradalmat bűnözők, rablók gyilkosok, stricik és prostituáltak csinálták. Ők akarták megdönteni a nép hatalmát és üldözték a becsületes, ártatlan kommunistákat.

Ezért kellettek a zárt tárgyalások, hogy a manipulált, koncepciós perek és ítéletek ne kerüljenek ki a köztudatba és ezen keresztül külföldre, ahol az ilyen “igazságszolgáltatás” elképzelhetetlen és egészen biztosan még nagyobb felháborodást keltene.

Az újságokban megjelent tudósításokban, a Rádió híreiben csak az juthatott a lakósság tudomására, amit a hatóságok jónak láttak, vagy amilyen pert előre “megrendeltek”, amit aztán a “Fő utcai kémgyárban” a szakemberek nagy gondosan előkészítettek. Még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy később se derülhessen fény a sok aljasságra. Mert ha valaki túlélte a pert és letöltötte a büntetését, akkor aláíratták vele, hogy ami a nyomozáson és a bíróságon elhangzott az szigorú állami titkot képez, aminek megsértése öttől tíz évig terjedő börtönnel büntethető. És mivel senki nem akart a börtönbe visszakerülni, inkább hallgatott.

Szomorú és furcsa az, hogy ezek a perek még ma is titkosak, valószínűleg azért, mert azok kiagyalói és végrehajtói, esetleg azok utódai ma is vezető beosztásban vannak.

Mialatt a hivatalos szervek a “Szocialista törvényességről” és a politikában “Kétfrontos harcról” papoltak, gőzerővel indultak be a forradalomban résztvett személyek ellen a koncepciós perek. Ezek megdöbbentő méreteket öltöttek és hihetetlen szigorú ítéleteket eredményeztek.

1957és 1963 között 22.000 embert zártak börtönbe. Az ítéletek 5-10-15 év börtönt jelentettek

Közel 400 forradalmárt végeztek ki. Budapesten a Gyűjtő fogház “kisfogházában” voltak a kivégzések. Alig volt nap amikor nem volt kivégzés, de volt olyan nap, amikor több akasztás is volt.

Több száz volt azoknak a szerencséseknek a száma, akiknek a halálos ítéletét ” kegyelemből” életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.

Voltak olyan perek, melyeket nagy előkészületek után nyilvánosan folytattak le, hogy a világnak megmutathassák az ellenforradalmárok gonoszságát, elvetemültségét. Ilyen per volt Tóth Ilonka pere. A nyomozók addig faggatták a törékeny végzős orvostanhallgató-nőt, amíg “önként” be nem vallotta, hogy milyen kegyetlen módon ölt meg egy állítólagos ÁVH tagot. Ezért aztán a ” kommunista igazságszolgáltatás ” örök szégyenére kivégezték.

 

Hasonló, az egész világot megrázó aljasság volt Mansfeld Péter pere, amikor a forradalom alatt 16 éves gyereket úgy ítéltek halálra, hogy megvárták, míg 18 éves “nagykorú” lesz és születésnapja után néhány nappal akasztották föl.

Itt kell megjegyezni, hogy a 22.000 bebörtönzött és a 400 kivégzett döntő többsége munkás, ipari tanuló, diák, alkalmazott volt. A nyomozók és ügyészségek minden igyekezete és manipulációs erőfeszítése ellenére, az elitéltek között csak 5% osztályidegent, kulákot, Horthystát sikerült kimutatni.

A 22.000 bebörtönzött forradalmár mellett néhány tucat reform-kommunistát is elitéltek. Azonban amíg a forradalmárokkal a fentiekben leírt kegyetlenséggel bántak el, addig a reform-kommunista elvtársak megúszták néhány éves büntetéssel és legtöbben ezt sem töltötték le, mert már 1958- 59-ben részleges amnesztiával vagy egyéni kegyelemmel szabadultak.

 

Kivételt képezett Nagy Imre és négy társa, akiket szintén zárt tárgyaláson ítéltek halálra és 1958. június 16-án kivégeztek. Ezzel mutatva példát, hogy a kommunisták saját elvtársaikat is likvidálják, ha a maguk hatalmának megtartása ezt kívánja. Ez egyébként a Szovjetuniótól átvett gyakorlat volt, mert ott a hatalomban egymást váltogató elvtársak, ezerszámra végezték ill. végeztették ki valódi, vélt vagy lehetséges vetélytársaikat.

A Nagy Imre perben, még a vádlott elvtársak is egymásra igyekeztek a felelősséget hárítani és mindent egyedül Nagy Imrére vallottak. / Nem véletlen, hogy a Nagy Imre per anyaga még ma, 1999-ben is titkos, nehogy a még élő és magukat hőssé kozmetikázó, elvtársból urakká változott társairól, az emberek megtudják a valóságot./

Egyedül Nagy Imre volt, aki vállalta a felelősséget és a biztos halálos ítélet előtt, / mert ismerte elvtársait és a kommunista módszereket / sem kért kegyelmet. Büszkén vállalta kommunista voltát és biztos volt abban, hogy elvtársai idővel rehabilitálni fogják. Ez meg is történt! 1989-ben június 16-án, kivégzésének évfordulóján a Hősök-terén, megrendezett Nagy Temetésen kommunisták és reform-kommunisták egymást tiporva igyekeztek hogy koporsója mellett “díszőrséget” állhassanak.

 

1957-ben a hatalom már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy feloszlassa a Karhatalmat, mert feladatát átvette az ÁVH volt tagjaival megerősített Rendőrség és a Munkásőrség. Azonban Kádárék nem maradtak hálátlanok azokkal a pufajkásokkal szemben, akiknek a szovjetek mellett a hatalmukat köszönhették. 1957. április 21-én, 25/ 1957,szám alatt, Kormányrendelettel létrehozták a ” Munkás Paraszt hatalomért” emlékérmet, amely a második legmagasabb állami kitüntetés volt! Ezzel számtalan kedvezmény járt. Magas állami és gazdasági beosztástól, kiemelt nyugdíjig. Reprezentatív lakástól, gyermeke egyetemi felvételéig minden. Ezt a kitüntetést hozzávetőleg 20.000 fő kapta meg. Ezek voltak az igazi pufajkások! A legmegbízhatóbb kollaboránsok, a megtorlás legkegyetlenebb végrehajtói. A következő években valóságos “hőstetteket” találtak ki a maguk “érdemeinek” valójában a forradalom elárulásának igazolására. Díszes kiadványokban és különböző könyvekben népszerűsítették magukat.

 

Jellemző az 1989-es elszabotált un. rendszerváltásra, hogy az elvtársak mindenütt ott maradtak. 1999 áprilisában a Parlamenti Könyvtárban kutatva az 1956-os eseményeket, kértük a Munkás Paraszt hatalom kitüntetettjeiről szóló könyvet. A legnagyobb megdöbbenésünkre a könyvtáros közölte, hogy az nem adható ki még betekintésre sem. Elgondolkoztató! Amíg minden kitüntetésről és kitüntetettről, még a legegyszerűbb kultur-esemény kitüntetettjeinek nevei is megtalálhatók, addig a második legmagasabb állami kitüntetés tulajdonosai, az ismeretlenség homályába burkolóznak. Ez nem lehet véletlen! Egész biztos, hogy a 20.000 név közül nagyon sok közismert név megtalálható lenne, a helyükön hagyott elvtársak ill. azok utódai közül.

 

Visszatérve az 57-es év eseményeihez lényeges momentum, hogy megállapodást írtak alá a SZ.U. vezetőivel a szovjet csapatok Magyarországon való tartózkodásáról. Az “ideiglenesen hazánkban állomásozó” csapatok, nagyon is véglegesen rendezkedtek be. A tisztek valódi öröklakásokba költöztek családostól, a katonák a laktanyákban voltak elhelyezve. Szigorúan ügyeltek arra, hogy ne érintkezhessenek a lakóssággal.

 

Máig vitatott és érthetetlen történet, hogy 1957 május 1-én hogyan tudták elérni, hogy százezres tömeg jelent meg a Hősök-terén, ahol Kádár és Marosán üdvözölte a megjelenteket és értékelte az elmúlt eseményeket, elmarasztalva a szervezett ellenforradalmi felkelést.

Miután a rendszer úgy-ahogy megszilárdult és nem kellett tartani az ellenzéki erők felülkerekedésétől, megkezdték a lakósság megnyerését. Mindenekelőtt az un. Népi Demokráciáktól, de főleg a SZ.U.-tól jelentős segélyeket és kölcsönöket kértek és kaptak, hogy a népgazdaság egyensúlyát helyreállítsák. Ugyanis a forradalmi események, a háborús károk és a hosszú sztrájk miatt, gazdasági csőd fenyegette az országot.

Egy év elteltével elhárult a gazdasági összeomlás veszélye és megkezdhették az életszínvonal lassú emelését, ami néhány év alatt elvezetett a Kádári gulyáskommunizmus látszólagos és viszonylagos jólétéhez. Megszületett a jelszó: ” Aki nincs ellenünk az velünk van.”

 

A gazdasági élet viszonylagos fellendülése mellett természetesen tovább folyt az ellenforradalmárok felelősségre vonása. 1960-ban ugyan sor került egy részleges amnesztiára, amikor a legtöbb reform-kommunista és ismert közéleti személyiség , köztük Déri Tibor, Donáth Ferenc, Farkas Mihály is szabadult, az igazi forradalmárokat azonban ez nem érintette. A több ezer 56-os elitélt ezt méltánytalannak tartotta és a Váci Börtönben éhségsztrájkkal tiltakoztak az igazságtalanság ellen. Az éhségsztrájkot kegyetlen módszerekkel letörték. A rabokat szétszórták az ország különböző börtöneibe és a sztrájkolókra külön bűntetést szabtak ki.

 

Tehát, míg az országban igyekeztek a lakósságot megnyerni és országunk a “legvidámabb barakk lett a béketábor lágerében” addig a börtönökben semmi nem változott. Igaz, 1961-ben megszüntették az internálótáborokat, de a Gyűjtőfogházban még ebben az évben is végeztek ki 56-os ügyben elitéltet.

Az ország gazdasági talpra állításában, a Kádár-rendszer megszilárdításában, a Keleti-tábor országai mellett az Egyesült Államok is kivette részét. Előnyös kölcsönökkel támogatta és erősítette a hatalmat. Már 1960-ban titkos tárgyalások kezdődtek az USA és Magyarország között. Ennek eredményeként 1962-ben, az addig folyamatosan napirenden lévő “Magyar kérdés” lekerült az ENSZ Közgyűlés napirendjéről. Nem sokkal ez után sor került Magyarországon az 1963-as nagy amnesztiára, amikor nagyon sok 56-os elitélt nyerte vissza szabadságát.

 

Ez az amnesztia azonban nagyon álságos volt! Ugyanis a “gyilkosokra” nem vonatkozott, és mint az előzőekben láttuk, a fegyveres harcosok nagy részét ezzel a váddal ítélték el. Így nagyon sokan 1963 után is a börtönben maradtak és többen az utolsó napig letöltötték 15 éves börtönbüntetésüket.

Tehát az ország konszolidálása mellett, még hosszú ideig kísértett 56 szelleme és a megtorlás hosszú évekig elhúzódott. Ennek a konszolidálásnak volt része az is, hogy a legszélsőségesebb Sztálinistákkal megszakították a kapcsolatot. Jellemző, hogy 1962.ig, még Rákosi és Gerő is tagja volt a pártnak és csak ekkor került sor a kizárásukra.

Az 1963-as amnesztia után a forradalom emléke lassan a feledés homályába merült, mert az emberek úgy tudták, hogy minden forradalmár szabadult. Csak a meghurcoltak százezrei, a rendőri felügyelet ” REF ” megaláztatásait elviselők, a hivatásuktól eltiltottak, a lakásukat, egzisztenciájukat , emberi méltóságukat elvesztettek emlékeztek 1956-ra és titokban, szinte reménytelenül várták sorsuk jobbrafordulását.

 

A hatalom urai közben egyre nagyobb biztonságban érezték magukat.

Biztos vezető pozíciókban, egyre nagyobb jólétben, erős fegyveres testületekkel a hátuk mögött és végső soron az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet csapatok védelmében, megdönthetetlennek érezték hatalmukat. Gyermekeik egyetemeken, sokan külföldi egyetemeken tanultak és a jövő biztosnak látszott.

A Kerepesi temetőben, a Nemzeti Sírkertben felépítették a Munkásmozgalmi Panteont, ami méreteiben egy egyiptomi fáraó monumentális síremlékére emlékeztet. Itt helyezték el a “Nagy kommunisták” hamvait, és több száz, vagy több ezer előre elkészített urnahely várta a kommunista hősök hamvait a kétszintes labirintusban, mintha örök időkre akartak volna berendezkedni és örök emléket állítani maguknak.

Tehát a forradalom leverése után néhány évvel, az 1956 előtti kommunista rendszer újjáéledt.

Igaz, a forradalom eredményeként némi módosításra kényszerült. Megszűnt a Rákosi-rendszerre jellemző nyílt, brutális diktatúra. A többi un. Népi Demokrácia országaihoz képest magasabb lett az életszínvonal. Lehetőség volt, - korlátok között- a magánszektor működésére. A lényeg azonban a régi maradt.

 

1981-ben a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának 25. évfordulóján a hazaárulók és kollaboránsok már úgy érezték, hogy hatalmukat és utódaik hatalmát örök időkre megteremtették és egyre nagyobb számban jelentették meg azokat a kiadványokat, amelyekben 25 év előtti árulásukat, dicsőséges forradalmi tettnek tüntették fel.

A Népszabadság és a Kossuth Kiadó ” Ez történt” címmel cikksorozatot adott ki az 1956-os ellenforradalomról. Itt találunk utalást pl. a hadsereg november 4.i szereplésére:

“Dr. Münnich Ferenc a fegyveres erők minisztere bejelentette: a Nagy Imre kormány négy volt tagja, Apró Antal, Kossa István, Kádár János, ő maga már november 1-én megszakította ezzel a kormánnyal minden kapcsolatát. Ugyancsak ő írta 4-én hajnalban: Elrendelem, hogy a magyar néphadsereg egységei ne tüzeljenek a szovjet egységekkel szemben.

A parancs eljuttatásáról egy, a Honvédelmi Minisztériumban mindvégig ott tartózkodó főtiszti csoport gondoskodott, melynek addigra már volt kapcsolata az ” eltűnt” kommunista vezetőkkel.

Egy sor katonai alakulat parancsnoka ennek nyomán már november 4-én felvette a kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival, rész vettek környékükön a rendhelyreállításában.

 

A hadsereg forradalommal szembeni gyászos szereplésére mutat rá Berecz János:

“Ellenforradalom tollal és fegyverrel” című könyvében: ” Az ellenforradalmi fegyveres csoportok szétzúzásában alapvető szerepe volt a szovjet csapatok jól megválasztott harci taktikájának… Hatékonyan hozzájárult a fegyveres harc gyors befejezéséhez az a tény is, hogy a Magyar Néphadsereg egyetlen egysége sem harcolt szervezetten a szovjet csapatok ellen. Ez igen fontos körülmény volt, mert a kiképzett és jól felszerelt egységek harcba lépése megnehezítette, és jelentősen késleltette volna az ellenforradalom szétzúzását. Nem akadt egyetlen olyan magyar katonai egység sem, amely átgondolt és szakszerűen irányított harcba lépett volna a szovjet csapatok ellen.

Első helyen kötelesek adózni azon a tisztek hősiességének és helytállásának, akiket korábban megbénított az árulás, de november 4-én a döntő pillanatban helyén volt a szívük és az eszük és megakadályozták a fegyverbarátok elleni harcot.

 

A forradalom utóéletéről szólva, feltétlenül meg kell emlékezni azokról a forradalmárokról, akik a megtorlások, a halálos ítéletek és a hosszú börtönbüntetés elől külföldre menekültek.

 

A forradalom leverése után közel 200.000 ember hagyta el az országot. Köztük voltak azok a forradalmárok, akik a legelszántabbak voltak és a legvégsőkig harcoltak és ezt a harcot más eszközökkel, de tovább folytatták új hazájukban is.

Miután a világban szétszóródott magyarok egzisztenciálisan megkapaszkodtak, a volt forradalmárok megkeresték egymást és szinte minden országban, Ausztráliától - Canadáig, Dél-Amerikától - Európa sok országán át az USA-ig megalakították a különböző forradalmi és szabadságharcos szervezeteket. A szervezés kezdeti lépéseinél nagy segítséget kaptak azoktól az emigráns szervezetektől, melyek az előző évtizedben jöttek létre, megerősödtek és tapasztalatokkal rendelkeztek az emigrációs munka területén.

Az együttműködés azért jött könnyen létre, mert mindannyian elszánt ellenfelei voltak a kommunizmusnak és a Szovjet uniónak. Mert valójában semmi különbség nem volt a II.Világháborús magyar katona, aki páncélököllel lőtte ki a T-34 harckocsit, és az a Pesti Srác között, aki benzines palackkal füstölte ki a T-54 es tankot.

Az elkövetkező években, évtizedekben ezek a szervezetek tartották életben a forradalom és szabadságharc emlékét. Szebbnél -szebb emlékműveket emeltek világszerte. Könyveket, újságokat adtak ki és adnak ki a forradalom igaz történetéről. Évente rendszeresen megemlékeznek október 23-ról, ami sokszor nem csak a magyar emigrációt, hanem az adott ország hivatalos szerveit és lakósságát is megmozgatja.

Ebben a sorban kiemelkedik a Francia-országi emigráció, amely minden évben a Diadalív előtt, az ismeretlen katona emlékművénél, francia katonai díszegység, zenekar és neves Francia politikusokkal együtt emlékezik meg az 1956-os forradalomról. Nem sokkal marad el ettől ezen a téren az Ausztráliában működő magyar emigráció sem. Itt is legtöbbször, jelentős közéleti személyiségek együtt ünnepelnek, együtt koszorúznak a magyarokkal okt-23-án. De szinte ugyanezt lehet elmondani nagyon sok városról Amerikában és Canadában is.

 

A világban szétszórtan működő csoportok idővel megkeresték egymást és egységes szervezetekbe tömörültek. Így jött létre a Szabadságharcos Világszövetség, melynek legaktívabb csoportja az Európai szervezet. Ennek vezetői és tagjai évente rendszeresen találkoztak, különböző tiltakozó akciókat szerveztek szovjet követségek előtt. Kitüntetéseket, okleveleket szerkesztettek és adtak át az arra érdemeseknek. Az európai szervezet titkársága hosszú ideig Svájcban volt és innen tartotta a rendszeres kapcsolatot a tagszervezetekkel.

Hasonló, bár létszámban kisebb szervezet a Szabadságharcos Nemzetőr Szövetség, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom, a Volt politikai Foglyok Szövetsége. Legutóbb alakult az 56-os Magyarok Világszövetsége. E szervezetek semmiféle kapcsolatot nem tartottak a Kádár-kormánnyal és azok képviselőivel. Következetes és megalkuvásmentes, kommunista és szovjetellenes politikát folytattak, ezért gyűlöletesek voltak az itthoni kommunisták szemében, akik szerint minden Nyugaton élő, nemzeti elkötelezettségű, és politikával foglalkozó szervezet vagy egyén fasiszta és ellenforradalmár volt.

 

1989-ben felcsillant a remény, hogy a kommunista rendszer összeomlásával, a legkövetkezetesebb kommunistaellenes erőket is bevonják a politikai életbe. Mivel azok évtizedek alatt anyagilag talpra álltak, a nyelveket anyanyelvi szinten beszélték, rokoni, baráti, üzleti és politikai kapcsolataik révén, az adott országban sokat tehettek volna Magyarország érdekében. Az Antall-kormány azonban nem használta ki e hatalmas potenciális erőt, a legtöbb hivatalban, - a diplomáciai testületben is - ott hagyták a régi, kommunista nomenklatúra embereit. Ez a folyamat a Horn-kormány alatt is folytatódott, sőt, az előző kormány szerény próbálkozásait is visszafejlesztették.

 

Az Antall-kormány felelőségét az igazi rendszerváltás elmaradásáért a történelem fogja felvetni! Ugyanis száz évenként egyszer adódik olyan lehetőség egy nemzet életében, mint amilyen lehetőség a magyarok előtt állt 1989-ben!